Halál
A „Misztériumok” c könyvből idézek önöknek, különös élmények és jelenségek Eszter médium útján.Gyermekek szférája
Eszter médium látománya 1933 október hó hetedikén.
A gyermekek szféráját látom. Ide hozzák a meghalt gyermekek lelkeit. Milyen sajátságos! Minden egyes gyermek mintha egy fatörzsből kivájt tartóban szunnyadva érkeznék ide. Azután lassan, lassan mozogni kezdenek és egyenként kikelnek ezekből a tartó formákból.
Gyönyörűszép rét, amelyet a pitypang sárga virága és egyéb mezei virágok tarkítanak. Egészen kora tavasz van, olyan húsvét körüli idő. Van itt mindenféle fiatal állat: kis kacsák, kis csibék, kis kutyák, kis macskák, szóval minden, amivel a gyermek szívesen szórakozik. Van mackó, amely kétlábra állva jön a gyermekek felé és beszél. Egyébként a többi állatok is beszélnek. Vannak ólomkatonák, de nagyok és mozognak, van elefánt amely szintén nagyon barátságosan viselkedik a gyermekekkel szemben. Azután vannak kicsiny házak cukorból, szóval minden, ami ezt a szférát valóságos gyermekparadicsommá teszi. Ha én ebben a szférában élnék, bizony sohasem kívánkoznám innen máshova. Nagyon szép tó is van itt és a tavon hatalmas tavirózsa, melynek a levelei és a virágai elbírják a gyermekek testét. Sőt a tó vize is olyan természetű, hogy nem fullad bele, illetőleg nem merül el benne a játszadozó gyermekek teste. Ezek a gyermekek olyan kivájt fatörzsfélében csónakáznak , mint amilyenekben ebbe a világba jutottak és amilyenekből itt kikeltek.
Van itt béka is, mégpedig nagyon tréfás, ha a gyermek meg akarja fogni, nevetve rikkant egyet és elugrik előle. Van azonban oroszlán is meg más vadállatok, amelyek arravalók, hogy a gyermekek megtanuljanak engedelmeskedni, s megszokják azt, hogy amihez nem szabad hozzányúlni, ahhoz ne nyúljanak. Itt a rendet a tündérek tartják fenn. Ezek vigyáznak a gyermekekre, ezek adnak úgyszólván életet ezekbe az állatfantomokba. Ha pedig olyan gyermekek kerülnek ide, akik vásottak, rosszak és rakoncátlanok, azokat ezek a tündérek elvezetik más, nekik megfelelőbb helyre. Arra a megjegyzésre, hogy ezek a gyermekek bizonyára olyanok, akik földi életükben betegségekkel és nyomorúságokkal küszködtek s azért jutnak ide, hogy a szellemük és a lelkük megpihenjen, Eszter így folytatta: Bizonyára olyanok is, de meg olyan súlyos vezeklő szellemek, akik éppen a szellemvilágban sokat gyötrődtek és azért is öltöttek rövid időre testet, hogy ezektől a gyötrelmektől megmeneküljenek, és akiknek azért van ilyen pihenő és boldog létállapotra szükségük, hogy ebben erőiket lassanként visszaszerezzék, illetőleg felfrissítsék. Ezek a gyermekszellemek azonban csak addig maradnak ebben a szférában, ameddig itt minden széppel és jóval úgyszólván betelnek és már mintegy kinőnek ezeknek az élvezéséből, és komolyabb, felnőttebb egyéniségeknek megfelelő állapot után kezdenek vágyakozni. Ilyenkor azután ezek a tündérek elvezetik innen őket.
1933.
2009 áprilisi eset
Elengedés
Gyermeke hosszú évekig tartó gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Mindent megtettek, hogy megmentsék, de sajnos nem lehetett. Lakásukra hitelt vettek fel, hogy a kicsi külföldön kapja meg a legjobb kezeléseket. Teltek az évek, reménykedtek mind az utolsó pillanatig, de mindhiába. Idén áprilisban bekövetkezett a szomorú pillanat, amikor a kis test örökre megpihent. A kórteremben ahol volt, naponta mentek el kis társai. Arról lehetett tudni, hogy mindig megüresedett egy ágy.
Könnyes szemekkel, de példamutató erővel meséli az anyuka – „ kicsikémnek már jó, mert nem fáj semmije és én az önzésemmel nem tarthatom Őt itt, hadd menjen, legyen boldog ott a kis társaival akik előtte elmentek. Annyit szenvedett, a szemei mindig olyan szomorúak voltak. Amikor az orvosok mondták, hogy közeledik az idő, azon gondolkodtam kérjem az Istent, könyörögjek, hogy tartsa még itt nekem? - de mintha az Ő kis lelke súgta volna, ne tedd, nem szabad! Milyen életet élnék én itt?
Nem tudom hogyan, de hallgattam erre a belső hangra, és annyit mondtam - kicsikém ne félj, sok kis angyal vesz körül, fogd meg egyik kezét és menj velük, nemsokára találkozunk.
Rövid a földi pályafutásunk, még akkor is ha 80-90 évet élünk, olyan gyorsan telnek a napok, az évek, nézz csak körül…
Egy pillanatra döbbenten néztem rá, honnan ez az erő? Nem tanulta a gyászt, az elengedést, mégis ösztönösen tökéletesen teszi a dolgát. Figyel az elhunyt gyermeke lelkét, mi a jó annak, tanításait. A bánatát áthelyettesíti olyan gondolatokkal melyek példaértékűek, de a legfontosabb, hogy elfogadja az elfogadhatatlant és a lehetőségekhez képest megnyugszik.. Nem jajveszékel, szép csendben, magában gyászol. Figyeli az érzéseket, az üzeneteket, várja a pillanatot, hogy álmodjék vele, hogy boldognak, egészségesnek lássa őt. És ez, gyakran megtörténik, mert a kis lélek üzen. Tervei: Óvónői pályáját folytatva, tanulni készül, hogy segíteni tudjon azoknak, akik hasonló cipőben járnak, jártak mint Ő.
---------
Frissítve: 20090508
Közlemények „ÉGI VILÁGOSSÁG” 1903 V évfolyam
Adj nyugalmat……!
Közli Tholt P.
Versec, 1903 nov.18
„Visszasírták, vagy felsírták a halottat,” nem egyszer halljuk, amikor a haldokló ember ágya körül a hátramaradottak siránkoznak s a földtől búcsúzó lélek újból és újból roskatag, oszladozó testébe kénytelen visszaszállni, mert az őt sirató hangok annyira zavarják, hogy nem képes nyugodtan porhüvelyétől elszakadni. Mily kínos lehet a már tisztultabb léleknek az ily visszavonás a rothadó testbe, mely betegségek következtében csak egy undok tanya lehet. És hányszor elkeserítik így a siránkozó atyafiak jajveszékeléseikkel a búcsúzó léleknek utolsó perceit.
Így képes az ember saját kishitűségével szerettének még az elválásnál is kellemetlenkedni. Mit szóljunk azokról, akiknél a siránkozás csak tettetés, csak ámítás, csak szükségesnek tartott formalitás?! Pedig mily gyakran fordul elő ez az eset a farizeuskodó emberek között!....S ahol az igazi fájdalom és az igazi szeretet hangos nyilvánítása csak fájdalmat okoz, mit okozhat a tettetett jajveszékelés?! Súlyos felelősséget ró az olyan ember a fejére, aki ilyesmire vetemedik. Ne riasszuk fel haszontalanul az elszunnyadozót, ellenkezőleg, iparkodjunk kellő csendről gondoskodni, kérjük a mennyei atyát, hogy tárja fel minél előbb az elköltözőnek szemeit, hogy tudja hol van az út, az igazság és az élet. Ha a keserűség el is fogja szívünket, hogy egy időn át szerettünket nem látjuk, nyomjuk el fájdalmunkat Isten iránti bizalommal abban a biztos reményben, hogy a viszontlátás megtörténik, s majd egyszer, újból találkozunk. Mennyire van megkönnyebbítve a reménykedés egy spiritisztának, aki meggyőződött a viszontlátás lehetőségéről. Mennyivel, nyugodtabb szívvel viseli a próbát, melyet Isten e földön reá mért s melyen túlesve szeretettel üdvözölheti. Mennyivel könnyebben kerülheti ama fertelmes bűnöket (s azok borzasztó következményeit) aminőket sok hitetlen vagy kishitű kétségbeesésében elkövet. A visszasírás káros következménye még akkor is mutatkozik, amikor a boldogult már régen elvált testéből; ilyenkor, ha nem is köti többé lelkét testéhez , de a fölhöz láncolja, lenyűgözi s nem engedi továbbmenni. Egy ilyen esetet említ vezető Szellemünk Kázmér beszélő médiumunk által, s a következő megjegyzéseit fűzi hozzá:
….” Láttam, hogy egy tiszta életű anya, ki oly szenvedésen ment keresztül, hogy szenvedései árán megváltotta a Földön a jövőt, nem képes elhagyni a megszokott tájékokat, mert a szeretet olyan erős kötelékkel fűzi a röghöz, hogy elszakadni nem képes minden hívogatás dacára. S mit gondoltok, miért kell annak a szánandó tisztultabb szellemnek itt maradni és gyötrődni? Azért, mert azok, akik azt képzelik magukról, hogy ők bensőséggel csüngtek az anyán , a hitvesen, azt képzelik, hogy elvesztésök fájdalmában átadhatják magukat a kétségbeesésnek s kesereghetnek: Anyán, hitvesen….
Ezek a hangok, a kötelékek, amelyek minden csábító ragyogás dacára fűzik az átköltözöttet ide, hogy tovább nem röpülhet azok közé, akik közé már egyszer tartozott, mert az önzetlen szeretet oly tusára kél benne, hogy nem tudja melyikhez vonassék – s e szeretet vagy felemeli őt, vagy a sár, a bűnök undok fertőjébe taszítja vissza.
Ó emberek, amikor azt hiszitek magatokról, hogy önzetlen szeretet az, amelyre a fájdalom s a kétségbeesés ereje ragad titeket s azt hiszitek, hogy ezzel áldoztok az elköltözött emlékének s ezzel köszönetet mondtok azon sok jóért amiben részesítettek, nem más ez, mint a ti önzésetek csupán. Az önszeretet az, ami e fájdalom kitörésére sarkal, mert nem tudtok lemondani arról a gondolatról, hogy magatokat megfosszátok attól a kedves lénytől, mert nem tudjátok önzetlenül mondani : menjél, emelkedjél, már nem e világra való vagy, költözzél el közülünk békével – s csak, ha megérkeztél oda, ahova mindnyájunknak kell jutni gondolj mireánk. A te hatalmas könyörgésed legyen majdan közvetítőnk, hogy imáink jussanak oda, ahova óhajtanán irányítani.
De ha van is, aki titeket arra figyelmeztet, mint ahogy én figyelmeztettem, nem mindig hallgatjátok meg. Íme a szerencsés távozó – ha egy percre megnyugodva távolodik – immár választani készül azt, amit előbb vagy utóbb választani kell, s amikor megszakítani készül a köteléket, újra meg újra kitörnek a jajszavak s a kétségbeesés, és ezek ismét visszatartják a már már emelkedni készülőt. Ugyan emberek, mi nálatok a szeretet, mikor ti elbizakodva azt képzelitek, hogy ti nemesebbek vagytok másoknál? Talán azért, mert tudjátok, hogy ti kevesebbet szenvedtek, mint akit az Isten elszólított. Pedig ti vagytok a legsötétebb önzéssel tele, amikor a mártíromság kínjait engeditek átszenvedni annak, ki megszabadult a nyomorult hüvelytől, melyben számára a tartózkodás pokol volt.
Önmagunk MESTEREI vagyunk
Avagy használati útmutató a spirituális világhoz
A mai hihetetlenül magával ragadó spirituális világban a legfontosabb tényező az, hogy csak is önmagunk szívére hallgassunk.
Az egyetlen igaz Istenhez vezető út a szívünkben rejlik. Semmilyen csoportosulás, szellemi vagy vallás irányzat, guru, nem tudja nekünk megadni azt, amit önmagunkban találhatunk. Ezzel persze nem azt mondom, hogy ezek rosszak vagy feleslegesek, épp ellenkezőleg fontos, hogy ismeretet szerezzünk, hogy hason szűrő emberekkel találkozzunk, hogy közös szellemi munkát végezzünk, de soha semmi áron ne hódoljunk be másnak, és ne adjuk fel a saját érzéseinket. Ne bízzunk vakon olyan tanításokban, amelyekkel szívünk mélyén nem értünk egyet, ne engedjünk mást magunk fölött uralkodni. Az igazi mesteri lelkek sohasem fogják nektek azt mutatni, hogy ők többek, nagyobbak, hatalmasabbak, nem próbálnak meg téged magukhoz kötni, nem befolyásolják szabad akaratodat, nem ítélnek meg, nem zavarnak össze, és főleg nem keltenek félelmet benned, minden szavuk-intésük szeretetteljes. Az igazi mester mellett te is nagynak érezheted magad, mert erejével és szeretetével emelni fog, a valódi lényeget tanítja és az örök igazságokat.
A tömegmanipuláció nagyon veszélyes és sajnos igen gyakori jelenség manapság. Sokan bedőlnek sarlatán embereknek, akik ügyesen maguk köré építik a nagy szellemi vezető illúzióját, kihasználva az emberek jóhiszeműségét naivitását, amely abból adódik, hogy hatalmas a szellemi éhségük.
Sok ilyennel találkoztam már. Báránybőrbe bújt farkasok, akik becserkésznek, aztán felélik az emberek anyagi, energetikai és akár testi adóságait.
Legyél ott, ahol lenned kell, szerezz ismeretet más emberektől, de tartsd meg a "spirituális függetlenségedet" és a végső válaszokat a szívedbe, önmagadban keresd.
Használj lelki védelmeket, hogy megóvhasd magad idegen befolyástól, energetikai lecsapolástól és manipulációtól ez nagyon fontos.
Sokszor olyan tevékenységeket végeztetnek el a csoportokkal, amellyel óhatatlanul eggyé olvasztanak más emberek problémáival, érzelmeivel, gondolataival, ami nagy gondot jelenthet azoknak, akik érzelmileg befolyásolhatók vagy nagyon befogadók.
Akár tudatosan, akár tudattalanul jó szándékkal teszik ezt, semmiképp nem válik javunkra.
A lelki védelmek arra szolgálnak, hogy megvédjenek minket az idegen, alacsony rezgésű, negatív energiáktól. A csoportokban átélt pozitív élményektől nem fosztanak meg.
Feltétel nélkül ne bízz senkiben, mindenkinek van árnyoldala.
Csak a Jó ISTENT helyezd magad fölé, senki mást, és ne téveszd össze, az alázatott, a megalázkodással. Lehet, hogy vannak okosabbak, bölcsebbek, lehet, hogy néhányan hihetetlen adottságokkal rendelkeznek de senki sem fog a hátán a mennyországba cipelni téged.
Az igazi csoda benned rejlik, az Isten benned lakik és a hozzá vezető utat csak te ismerheted.
Fény és Szeretet legyen veled
AYSHA Samel Ryszarda
Váczy András
Temetés
Ott álltak ketten feszesen.
O tízévesen, Varga Tibi túl a tizenkettőn. Keményített fehér ing, fölötte a gyászszertartáshoz való fekete ministránsruha. Plebi hangja a temető tepsikkel teli hullakamrájában nyugodtan, kenetteljesen, ugyanakkor vészesen visszhangzott a gyászszertartás előtti eligazításon.
- Aztán nincs helytelenkedés! Ez első osztályú temetés, értitek? A Gonosz soha nem alszik.! - arcán az indulat ciklámenrózsái szinte remegtek, testére feszülő díszes ornátusa alatt pocakja ütemesen süllyedt, emelkedett.
- Tibi, te a füstölőt viszed, te pedig - bökte mellen őt -, a feszülettel mész elől. Ahogy gyakoroltuk.
A Bazilika első emeleti kápolnája, ahol Plebi volt a plébános, hónapok óta krónikus ministránshiányban szenvedett. Vargáék buzgó katolikusok voltak, a Tibi gyerek egy másik srác társaságában minden áldott vasárnap ott segédkezett Plebi körül. Történt, hogy a srác elment, elköltözött, nyoma veszett, mindegy. és mert Tibinek ő volt a legjobb haverja, önként adódott, hogy beáll mellé, az sem számított, hogy református.
- Isten előtt egyek vagyunk - simította el egy kézlegyintéssel a teológiai/felekezeti különbséget Plebi.
Ami azt illeti, a Gonosz kóros alvászavarát illetően számtalan bizonyíték gyűlt össze az utóbbi időben.
Merthogy miután belejöttek a ministrálásba, kezdték amúgy lezseren kezelni a témát. Nem úrfelmutatásnál csengettek, hanem a krédó alatt; Plebi hangzatos szentbeszédei közben röhigcséltek; áldozáskor leejtették a Kálmán sekrestyés által fényesre suvickolt tálacskát. Ilyen apró atrocitásokra célzott Plebi a gyászszertartás előtt.
Zsúfolásig megtelt a ravatalozó. A kántor hangja zengett. Plebi méltóságteljesen celebrált. Varga Tibi készenléti állapotban tartotta a füstölőt, ő pedig. rá pedig szép lassan hatni kezdett a gyász elmúlás-hangulata, a ravatalozó gyertyafényben úszó melankóliája.
A koporsót fekete bársonyruhás gyászhuszárok vitték ki a ravatalozóból, lefüggönyözött gyászhintóba rakták, majd elfoglalták helyüket a bakon. S felállt fel a Plebi által koreografált első osztályú menet! Legelöl ő ment. Kezében hosszú rúd, három részből összerakott. ha nem lett volna a tetején kis sárgaréz feszület (úgyszintén Kálmán sekrestyés suvickolású!), olyan volt, mint amit a trolibuszok áramszedőinek le- és felkapcsolásához használnak.
Ot Plebi követte, Plebi mögött a kántor, a kántor mögött Varga Tibi a füstölővel, Tibi után poroszkált a ló, ló után a kocsi, kocsiban a koporsó, koporsóban az elhunyt, elhunyt után annak lefátyolozott özvegye meg a közvetlen hozzátartozók, és végül, ameddig a szem ellátott, a gyászoló tömeg.
Giling-galang, szólt a lélekharang.
Ahogy lépegetett a rúddal (rúd tetején a feszülettel) a menet elején, ünnepélyesen, ahogy illik, büszkeség fogta el. Ki is húzta magát.
Csakhogy egyszer csak valami lefékezte. Próbált lépni, de a rúd nem engedte tovább, egyhelyben állt, mint a cövek. Mit tehetett mást, ő is megállt. Megállt mögötte a Plebi, aztán a kántor meg Varga Tibi, az után a ló, ló után a kocsi a koporsóval, benne az elhunyt, elhunytnak lefátyolozott özvegye, özvegynek közeli hozzátartozói és végül a gyászoló tömeg, meddig a szem ellátott.
Felnézett. hát a kis feszület nem egy út menti fa kinyúló ágába akadt?! Plebi fojtott hangon sziszegte a fülébe:
- Rángasd ki!
Először finom kis mozdulatokkal próbálkozott. Ráncigával. Nem ment. Ekkor jött a rángatás. Arra sem. Verejték ütött ki homlokán. Még egyszer. De csak nem jött! A gyászmenet közben pedig állt. És a szomorú hangulathoz egyáltalán nem illő hangokat hallatott... mintha elfojtott kuncogás ütötte volna meg a fülét.
- Mit szerencsétlenkedsz? Húzzad már meg! - dörögte tarkójába Plebi. Ciklámenrózsái harsányan virítottak.
O ekkor - lesz, ami lesz! - minden erejét beleadva, megrántotta rudat. Ettől az szétesett, alkotórészei nagy csattanással a földre hullottak, ámde a feszület még mindig ott lengedezett az ágon, (Kálmán féle) suvickján pajkosan csillant meg az őszi nap sugára. És hátulról előre, most már nem is csak halk kacaj, hanem harsány derültség moraja hullámzott.
- Kálmán, maga felmegy a fára, és lehozza! - préselte vicsorogó fogai közül Plebi az ukázt. Ciklámenrózsái árnyalatából ítélve közel állt a gutaütéshez.
Tornászbajnokok ritkán mennek sekrestyésnek. És fordítva. Kúszott-mászott-szenvedett a vékonydongájú öregember, reccsenve hasadt rajta fekete öltönye, remegve nyújtózott a kereszt után, s éppen, mikor elérte volna, visszacsúszott. Nagyot nyekkent, de nem adta fel. Lihegve újra megtámadta a fát, és több részletben, igaz, de végre leszedte a feszületet.
A mutatványt a gyászoló tömeg kitörő ovációval fogadta.
O megsemmisülten, bénán állt az út szélén. Senki nem törődött vele. Magára maradt, akár az eset főszereplője, kit hantolni vittek a koporsóban.
Soha többé nem ministrált.
Ha nagy néha temetőben jár, felnéz a fákra. az ágak között fényes feszület lát himbálózni.
De nincs semmi baj.
Ott lesz, igen, ott lesz, ezt tudja biztosan. ott lesz az utolsó útján is.
Szellemvilág
"Félelem szállna rám és rettegés, s megreszketteté minden csontomat. Valami szellem suhant el előttem és testemnek szőre felborzolódék. Megálla, de ábrázatját nem ismerém, egy alak vala szemeim előtt.." Így írja Jób könyve 4:14-16 szellemlátás élményét. A szellem, kísértet neve angolul "Ghost", a szó egy ősi "félni" jelentésű tőből ered. A szellemekkel való találkozástól nemcsak Jób haja áll, szó szerint az égnek. A történelem során szinte minden kultúra kétely nélkül elfogadta a szellemek létezését. Létük és természetük csak az utóbbi néhány évszázadban vált vitatottá, a nyugati kultúrában kifejlődött tudományos szemléletmód hatására. Kevés komoly vizsgálat próbált számot adni a kísértet jelenségekről, s az emberek nagy többségéből a kísértetek létezésének gondolata irracionális félelmet, gúnyt vagy nevetést váltott ki. Inkább nem hiszünk abban, amit nem értünk, mintsem szembenéznénk azzal, hogy " több dolgok vannak földön és égen", mint amiről álmodni tudunk, arról nem is szólva, hogy tudományos intézményeink sem veszik komolyan az ilyesmit.
A kísértetekben gyakran azok sem hisznek, akik már találkoztak velük. Az emberi elme ugyanis ösztönösen elveti, amit nem képes megérteni. Létezésének helytállóbb bizonyítására van szükség ahhoz, hogy a kísértet belekerüljön a fizika és biológia tankönyvekbe.
Mi is a kísértet? Szótárak meghatározása szerint " halott személy feltehetően test nélküli szelleme, illetve lelke" Az angol nyelvben a "szellem" szó használható "nyom, emlék" értelmében is ("the gost ofa smile": egy mosoly nyoma, emléke, árnya). Frederic W.H. Myers, a korai kutatások vezetője felhasználja a szónak ezt a jelentését, amikor úgy határozza meg a szellemet, mint "fennmaradt személyes energia megjelenési formájá"-t. Myers adatok hosszú sorának alapos tanulmányozásával jutott erre a megállapításra. Igen sok a hozzáférhető adat, hiszen kísértetjárást látni vagy hallgatni mindennapos tapasztalat. 1889-ben a brit SPR, amelynek egyik alapító tagja az imént említett Myers volt, nagyszabású felmérésbe kezdett. Kísértetek megjelenésével kapcsolatos beszámolókat gyűjtöttek és dolgoztak fel, az alábbi kérdés alapján: Előfordult-e már, hogy tökéletesen éber állapotban az az élénk benyomása támadt, hogy élőlényt vagy tárgyat lát, érintését érzi, hangot hall, de amennyire ellenőrizni tudta, benyomását nem külső, fizikai ok keltette? A megkérdezett 17 ezer embernek majdnem tíz százaléka igennel válaszolt. Később több más országban is végeztek felméréseket, amelyek szintén megerősítették a brit vizsgálati eredményeket. Manapság a modern parapszichológusok és pszichofizikai kutatók nem arra a kérdésre keresnek választ, léteznek-e kísértetek, hanem arra, hogy hogyan léteznek. Mik is a kísértetek? Halottak visszajáró szellemei? Vagy a telepátia kreációi? Tömeghallucináció vagy önhipnózis hozza létre őket? A pszichológiában az utóbbi néhány évtized eredményei közelebb vittek minket a jelenségek néhány aspektusának megértéséhez, de a teljes igazságra még nem derült fény. Azok a kísértetek, melyeknek létesési módját annyira egyértelmű adatok támasztják alá, hogy még a kritikus szemlélettel megáldott kutatók is eredetinek vélik, több közös ismertetőjellel rendelkeznek. Például engedelmeskednek a perspektíva törvényének, különbözőképpen látszanak, különböző nézőpontból. Szilárdnak tűnnek, látni lehet őket a tükörben, mozgásuk megfelelő zajt okoz, pl. hallani lehet lépteik koppanását. Azt a benyomást keltik, hogy ugyanolyan valóságosak, mint bármely élő ember, még akkor is, ha csak alkalmanként jelennek meg. Közismert, hogy váratlan hűvösség is szokta jelezni érkezésüket. A "poltergeist" jelenségek is hidegérzetet keltenek, de egyébként eltérnek a hagyományos kísértetektől. Elmozdítják a szilárd testeket, de tetten érni nem lehet őket, nem láthatók. Gyakran jelenések kísérik tevékenységüket, de láthatatlan "valaki" emeli fel, majd dobja el a tárgyat. A poltergeistet - minthogy megjelenési módja különbözik a szellemekétől - általában el szokták különíteni más kísértetektől, erős érvek szólnak amellett, hogy egészen más jelenségről van szó. Később visszatérünk rájuk, s alkalmunk lesz néhány izgalmas és jól dokumentált esettel is megismerkedni, amelyek megkérdőjelezik azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy a síron túlról érkeznek. Amikor egy kísértetet egyetlen ember lát, felmerül a hallucináció, a tévedés, vagy a csalás gyanúja. Tévedhet az észlelő, de lehet valaki más is a ludas. De a szellemeket általában egyszerre többen is látják, bár nem szükségképpen mindenki, aki jelen van. Ez gyakran elegendő bizonyíték arra, hogy kizárjuk a tévedés vagy a csalás lehetőségét, de a jelenés valódi természete ettől még ismeretlen marad. A kísértet nem feltétlenül testetlen szellem. Lehet "interszubjektív" jelenség, az észlelők szellemi tevékenységének közös kreációja. A jelenség bizonyítékát adhatja nem-fizikai természetének: egy kísértet áttetszővé válhat, eltűnhet, keresztül hatolhat a falon, ki-be járkálhat kinyíló s becsukódó fantomajtókon, mialatt a valódi ajtók csukva vannak. Ha a szellemek természete még titokzatos is, a viselkedésükről már többet tudunk. 1943, G.N.M. Tyrell: "Jelenések " című könyvében
Tevékenységük szerint csoportosította a kísérteteket. A legnépesebb azoknak a kísérteteknek a csoportja volt, amelyek meghatározott helyeket kerestek fel, ezért helycentrikus szellemeknek nevezhetők. Tőlük általában nem félnek, már-már családtagként kezelik őket. A második csoportban azok a "post mortem" jelenések tartoznak, amelyek a látott személy halála után következnek be, s amelyeket nem lehet egyértelműen hellyel vagy eseménnyel összekapcsolni. A harmadik csoportot, az ún. krízis-esetek alkotják, amikor olyan személy jelenik meg, akit ugyanakkor a valóságban nagyon komoly, sokszor megrázó hatás ér, például betegség, baleset vagy halál. (Erről az észlelő legtöbbször mit sem sejt.) Azok szerint, akik hisznek a halál utáni életben, a helycentrikus kísértetek akkor jelennek meg, amikor a test nélküli én nem hagyhatja el a földi környezetét, talán egy nem teljesített feladat, vagy valamiféle büntetés következtében. A parapszichológusok szerint ilyenkor egyfajta pszichikus nyom vésődik bele a helyszínbe, erőszak vagy erős érzelem hatására. Ezekben az esetekben a jelenés nem "élő szellem", hanem filmszerű kivetítődés. Ezt tartják a legvalószínűbb magyarázatnak az Edgehill-i kísértetjárás, egy 1642-ben történt tömeges jelenés esetében is. 1642. október 23.-án az angol polgárháború első komoly csatáját vívták Warwickshire-ben, Edgehill-nél. A királyhű csapatokat I. Károly unokaöccse, a rajnai Rupert herceg vezette, a parlamentiánusokat pedig Essex harmadik őrgrófja, Robert Devereux vitte csatába. Egy véres, győzelmet egyik fél számára sem hozó összeütközés után kétezer ember holtteste feküdt Edeghill jeges lejtőin. Egy hónappal a csata után néhány helyi pásztor csatazajt hallott: azt hitték, újabb ütközet. Látták a dübörgő lovasságot, a terjengő puskaport, a villanó kardokat. Hallották a lovak nyerítését, a sebesültek jajkiáltását és a dob pergését. Csak akkor rohantak halálra rémülten a város vezetőihez, amikor a kép egyszerre szertefoszlott.
Temetés
A halál és a temetés szokás és hiedelemvilága korántsem olyan változatos és széles körű, mint a lakodalomé, de ugyanakkor sok esetben rendkívül archaikus vonások maradtak fenn. Ennek kézenfekvő oka, hogy a szokások menetén nem változtattak az utódok, félvén a halott visszatérő szellemétől. Ha pedig mégis kevés maradt fenn belőlük, az a különböző egyházak, egyforma üldözésének tulajdonítható, mellyel mindazokat a hagyományokat igyekeztek kigyomlálni, melyek a vallás tételeivel nem egyeztek, vagy ellenkeztek. A halálhoz és a temetéshez kapcsolódó szavak nagy múltra tekintenek vissza. Így, származékaiban finnugor eredetű: a hal, halál, sír, temet, temető, ótörök eredetű: a koporsó, talán a tor, hogy csak a legfontosabb szavakat említsük. A honfoglaló magyarok temetkezési módját, a régészek ásatásai alapján jól ismerjük. Az előkelőbb, jómódú harcos mellé a lova fejét, és négy lábát is odatették, továbbá a nyergét, kengyelét, kantárját zablástul. Fegyverei közül rendszerint az íj, és a hozzátartozó nyilak kerültek a sírba. A kard a hatalmat jelentette, éppen úgy, mint a gazdag indás díszítésű tarsolylemez, melyből mindez ideig csak 23 példányt sikerült feltárni. A nyílhegyek számából lehet következtetni, a halottnak az életben elfoglalt helyére. Az asszonyok mellé csak nagyon ritkán, és feltételezhetően csak akkor került lókoponya, és lóláb, ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott. A köznép sírjaiban, szerényebb mennyiségben találtak tárgyakat. Egyben azonban a gazdag és szegény sírok megegyeztek: kelet-nyugat tájolásban ásták el őket. Így a halott arccal a felkelő nap irányába nézett. A temetkezési szokások sok rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai sztyeppei nomádokéval, melyek közül néhány szinte napjainkig megőrződött.
A kereszténység felvétele és megszilárdulása után a magyar sírokból a mellékletek hamar eltűntek. A temetést egyházi ceremóniával végezték, és hogy ezt minél jobban ellenőrizni tudják, elrendelték a templom körüli temetkezést. Az egykor feláldozott lovat magát, vagy annak az árát az egyháznak adományozták. A kereszténység hatására megváltozó magyar temetési szertartások egyre inkább a szomszédos népekéhez kezdtek hasonlítani, és a régi hagyományokból csak töredék maradt fenn.
Azt tartják, hogy a halált bizonyos események előre megjelentik. Így, ha a kép, a tükör leesik a falról, az óra indokolatlanul megáll, a kutya vonít, vagy a bagolyhuhogás sokszor hallható a ház körül, akkor valaki meghal a családból. Ha a beteg állapotát már menthetetlennek ítélték, akkor elhívták a papot. A katolikusoknál az utolsó kenetet, míg a kálvinistáknál az úrvacsorát kapta meg. Ezután a mestergerenda alatt gyékényen, szalmából vetettek ágyat, azt tartván, hogy az ember a földhöz közelebb könnyebben hal meg. Ilyenkor kinyitották az ablakot, de becsukták a szekrények ajtajait, fiókjait, hogy az eltávozó lélek könnyen megtalálja az utat, és el ne bújjék valahol a házban. A halál bekövetkezésekor a halott állát felkötik, szemét lefogják, majd erre pénzt, esetleg külön erre a célra készült kis cserépdarabot helyeznek. Az órát megállítják, a tükröt letakarják, kioltják a házban a tüzet, amit nem is gyújtottak meg, addig, amíg a halott a házban maradt. Az alvókat felköltik, az istállóba, de még a méhesbe is bekiáltják a gazda, vagy gazdasszony halálát.
Ezután következik a halott rendbetétele. Először megmossák, amit a legtöbb helyen az asszonyok végeznek, akármilyen nemű is a halott. A vizet olyan helyre öntik, ahol nem járnak, a szappant eldobják. A férfi halottat megborotválják, helyenként ecettel, borral, bekenik az arcát, hogy ne változzék el, illetve szép piros legyen. Ezután a legjobb ünneplő ruhájába öltöztetik, de lábbelit többnyire nem adnak rá. Majd a ravatalra terítik, melyet a szoba közepén helyeznek el. Ez a székre, vagy bakra fektetett két-három szál deszka, amelyet szőttesekkel letakarnak, sokszor a szokásnak megfelelően ágynak vetik meg. Máshol az ágyra ravataloznak, de ilyenkor vigyáznak arra, hogy az ágyat a mestergerendával párhuzamosan helyezzék el. A halott hasára néhol felpuffadás megakadályozására sarlót tettek, azért is figyelemre méltó, mert ezt a honfoglalás kori sírok némelyikében is megtalálták, de csak asszonyokéban. A felravatalozott halottat a rokonoknak, ismerősöknek, szomszédoknak, illik meglátogatniuk. Ilyenkor a Hajdúságban e szavakkal köszönnek be: "Isten vigasztalja meg a megszomorodott szívű hátramaradottakat, a hóttat vegye be a mennyeknek országába." A halott hozzátartozói erre így válaszoltak: "Hallgassa meg az Isten." Megnézik a halott arcát, dicsérik egykori jó tulajdonságait, emberségét, tetteit. Majd jó éjszakát köszönnek, és úgy távoznak el. A rokonság, az idősebb asszonyok, férfiak azonban maradnak, körbeülik a halottat, imádkozgatnak, és énekelnek, rendszerint vallásos énekeket, vagy az azok dallamára szerkesztett strófákat. A férfiak többnyire külön vonulnak, beszélgetnek, kártyáznak, de aludniuk nem szabad. Később összeállítják azokat az adatokat, melynek segítségével a pap, vagy a kántor a temetéskor a halottat elbúcsúztatja.
Néhány feljegyzés arról is vall, valamikor különböző játékok helye is lehetett a virrasztó, amint azt egy Nyugat-Dunántúlról 1818-ból származó leírás sejtteti: " A virrasztóba az ifjak csörgő pálcát szoktak magukkal vinni. Ez egy olyan fa, melynek egyik vége öt - hatfelé meg van hasítva, és azzal mulatságból, egymás hátát kongatják. Egy valakit lehúznak, szemit befogják, és kettő, három, stb. ráhúz. Ha megmondja melyik ütött, lehúzzák azt - ha meg nem mondja, újra lehúzattatik, míg el nem találja ki ütött."
Máskor a virrasztás közben elfogyasztott bor, vagy éppen pálinka hatására nem csak egyházi, hanem világi dalok is előkerülnek, főleg amit a halott maga is szívesen dalolgatott. A koporsó méretét, az asztalos vesszővel, vagy nádszállal vette meg. Majd a láb felé keskenyedő formájú deszkaládát a kornak megfelelő színre festette: a gyerekekét fehérre, a fiatalokét kékre, a középkorúakét barnára, az öregekét feketére színezte. Egyes vidékeken a fiatalok koporsóját, akárcsak a szobában használt ládákat, gazdagon tulipánozták, rózsázták. A koporsó készítésekor vágott forgáccsal töltötték meg a halott feje alá tett kispárnát. A halott mellé a koporsóba fektetéskor bizonyos tárgyakat tesznek. A férfiak megkapják a pipát, dohányzacskót, esetleges kedves botjukat, a pásztorok karikás ostorukat, sokszor a borotvát, szappant. Az asszonyok mellé többnyire, tű, cérna, kendő kerül, míg a gyerekek játékaikat, könyvüket, irkájukat viszik magukkal. Sokszor gyümölcsöt, és más ételneműt sem felejtenek el, esetleg Bibliát, imádságoskönyvet, szent érmeket, kis szobrocskát, olvasót, zsoltárt helyeznek a lábához. A halott elbúcsúztatásában, nagy szerepe van a harangnak. A katolikusoknál, a halál órájában megcsendítik a legkisebbet: a lélekharangot. A protestánsoknál az egy vagy több haranggal történő harangozás a halott neméről értesít. A harangok adják tudtul a temetésre történő gyülekező megkezdését, és annak szava kíséri utolsó útjára a temetőig a halottat.
Ezért van Európa-szerte sok harangra ez írva "Az élőket hívogatom, a halottakat elsiratom".
A temetés megkezdése előtt a szemfedelet ráborítják a halottra, de az arcánál kis nyílást vágnak. Majd lecsukják, és leszegezik a koporsót, amit rendszerint lábbal visznek ki, és a küszöbön háromszor megkoppantanak, hogy a halott vissza ne találjon. A koporsót az udvaron az ún. "Szent Mihály lovára" állítják, ami tulajdonképpen két bak. A lábához állítják a kis asztalt a pap és a kántor számára. A koporsó körül foglal helyet a halott személyétől függő sorrendben a család. Egyik oldalon a férfiak, a másikon a nők a nagycsaládban betöltött helyüknek megfelelő sorrendben. Az asztalra sok helyen két kendőt is tesznek, amit a szertartás befejezése után a pap és a kántor kapott meg. A temetés elmaradhatatlan része volt egészen a közelmúltig a siratás. "Jajszóval" csak az asszonyok sirattak, és ez annak ellenére megmaradt, hogy az egyházak szigorúan tiltották. Tartalma visszaemlékezés az együtt eltöltött időre és búcsúzkodás. A vallásos tartalom mellett sok a realitás is bennük. Formájuk nem kötött, hanem a pillanatnyi helyzetnek megfelelően változik. Részben énekelték, részben csak recitálták. Az ilyen siratókat katona - vagy kivándorló-búcsúztatásnál is elmondották, természetesen annak megfelelő tartalommal. A távolban elhalt kedvest is elsiratták, amire példa az alábbi siratóének is:
Jaj, édes fiam, kedves fiam!
Jaj, de szomorú levelet hozott a posta!
Jaj, hol vesztél oda a messzi távolba?
Csak a madarak repdesnek feletted!
Édes fiam, kedves fiam, drága gyermekem!
Jaj, mindentudó, igen okos, értelmes gyermekem!
Hol keresselek, hol tanáljalak fel?
Jaj, de messzi vagy tüllem, de elrabót a halál!
Csak a puskagolyók jártak feletted, édes
Gyermekem, kedves fiam!
Jaj, komámasszony, komámasszony, nekünk igen
Rossz reggelünk van!
Jaj, miránk igen szomorún sütött ránk a nap, igen
Szomorú jó reggel van, kedves komámasszony!
Jaj, édes gyermekem, kedves fiam, hol keresselek
Merre, keresselek?
Nem kopogtatol már többet a kerítésen?
Kit várjak mán én ezután minden reggel, minden este:
- Édesanyám, gyöjjék mán egy kicsit! -
Jaj, kihez menjek, kit keres(el)ek, kit lessek
Minden reggel, hogy merrül gyön?
Nincsen nekem senki!
Jaj, édes gyermekem, kedves gyermekem, igen okos,
Értelmes fiam!
Jaj, de elrabót tüllem a halál, de messzi vagy!
Nincsen, aki végtül-végig járja a koporsódat,
Csak a madarak repdesnek feletted, drága
Édes fiam!
(Cigánd, Zemplén m.)
A siratók többsége ugyan prózában történő rögtönzés, de bizonyos állandó kifejezések, szókapcsolatok ismétlődnek benne.
"Jaj mit vétöttem a nagy Uristennek, hogy elvette az én szeretetbéli páromat? Jaj, Ferkó, Buda Ferkó! Jaj, hová legyek, mit csináljak? Jaj, ki vigasztal meg engöm? Jaj, de mit halottam, szép élet az özvegy élete: nagyon szomorú! Jaj, mer olyan vagyok, mint az árvo madár, amelyik egyik á'ról a másikra száll. Jaj, elmehetek abba a gyászkertbe, megpanaszkodhatom a földnek, az nem mondja meg senkinek. Jaj, Istenem, Istenem, jaj hová legyek merre menjek? Nincs vígasztalóm, nincs szószólóm. Jaj, ja-ja-ja-ja-ja-jaj, ja-ja-ja-ja-ja-jaj"!
(Kapospula, Somogy m.)
Már a fenti siratóban is találunk összecsendülő sorokat, de olyanok is szép számmal ismertek, melyek versben beszélik el a hátramaradott fájdalmát. Az alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:
Egyedül maradtam Nyugodjík, nyugosjík
Mint mezőbe talló, Ítílet napjáig.
Melynek ékességeit Eljött az Úr Jézus,
Elhordta a salló. Nem kísett sokáig.
Köszönöm, köszönöm, Eljött az Úr Jézus,
Ezerszer köszönöm. Bő orvosságval,
Azt a sok jóságát Békötözte sebét
Amit mivélünk tett. Barzsam olajával
( Nagyszalonta, Bihar m.)
A siratás és az egyházi ceremónia befejezése után megalakult a temetői menet, melyben a nyelvterület jelentős részén a koporsót a rokonok, barátok az alátett rúdon gyalog vitték, míg főleg az alföldön szekérre teszik, melyre a fejfát, keresztet is felrakják. A temetési menet élén a pap, kántor halad, esetleg a gyerekekkel, akik végig énekeltek, a koporsó után, a közvetlen hozzátartozók következtek, de itt már a férfiak és asszonyok vegyesen.
Fiatal lányok, legények temetése sokban hasonlított a lakodalomhoz, vőfény ugyan nem volt, de koszorúslányok és - legények, éppen olyan öltözékben akárcsak a lakodalomban, a koporsó két oldalán vonultak. A temetés napján, vagy az azt megelőző napon ásták ki a sírt. Ez a magyar falvakban a legtöbb helyen napjainkig közösen végzett munka, amelyre a rokonoknak, barátoknak illik elmenni. Ilyenkor pálinkával, szalonnával, kenyérrel a legegyszerűbb módon látják őket vendégül. A sírnak többféle változata él a magyar nyelvterületen. A legegyszerűbb az, amikor kb. 2 - 2,5 méter mélyre egyetlen gödröt ásnak. A családi sírok legtöbbjénél, a sír két oldalába, annak aljával egy szintben, a koporsó magasságának megfelelő ún. pandalyt vájnak. Máshol a gödör aljára tett koporsót ledeszkázzák, és e fölé még egy koporsó kerül. A temető kapujában rövid időre megáll a gyászmenet, majd most már mindenképpen karon a kiásott sírig viszik a koporsót, és azt a sír fölé helyezett rúdra teszik. Ezután következik a búcsúztatás, majd a különböző egyházi szertartás, végül kötélen a koporsót lassan a sírba engedik. Ekkor a rokonság, egy-egy göröngyöt dob a koporsóra, néhol azokat a kendőket is, melyekbe bánatukat belesírták, hogy a szomorúságot ne vigyék haza. A fejfákra, keresztekre, sírkövekre nem csak a halott nevét írták fel, hanem rövidebb-hosszabb versben életéről, erényéről is megemlékeztek.
A temetés befejező aktusa a tor, vagyis a résztvevők vendégül látása. Ezt a középkorban, a temetőben tartották. 1279-ben a budai zsinat tiltotta, hogy a temetőkertben mulatozzanak, és táncoljanak. Az egyházak később is rossz szemmel nézték. A XVII. század elején olvashatjuk, "A holt emberekért való tor csinálás, ördögi találmányok." A temetőbéli tor emlékét idézi az is, hogy a temetőkapuban a koldusokat élelemmel és itallal megvendégelik.
Századunkban a tort a halotti háznál ülték meg. Ezen kenyeret, szalonnát, máshol kalácsot ettek. Helyenként főtt étel, rendszerint paprikás hús is járta. Az előbbiekhez pálinkát, az utóbbihoz inkább bort adtak. A halottnak is terítettek. Ha már mulatozás jellegűvé kezdett válni a tor, akkor valamelyik idősebb rokon javaslatára egyszerre távoztak.
A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász nyugatról, és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el. Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt is lehetett találni az Ormánságban. A gyászolásra a magyar parasztság körében egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról, néhány évig neve napján, és halálozása napján emlékeznek meg. Később a család összes halottairól, nagypénteken, amikor a sírokat rendbe teszik, míg a halottak napjának elején (november 1.) virágot visznek a temetőbe, gyertyát gyújtanak nem csak a katolikusok, hanem protestánsok is.
A halottak napjának megtartása napjainkban nem, csak falvakban, hanem a városokon is általános, és egyházi jellegét már részben elvesztette.
A minap az elmúlás volt terítéken nálam, beszélgetések, melyekbol Önöknek, kívülállóknak is sokat lehet tanulni .... nem okolni senkit! TANULNI! Egy anyuka mesélte, nemrégiben vesztette el mindkét gyermekét egy autóbalesetben, olyan alkalommal, amikor apás hétvége volt. A szülok nemrégen váltak, aztán ahogyan ez szokott lenni, ilyenkor cirkuszok, viták közepette, mindig ott kellett lenni az 5 és 7 éves csemetéknek, ahová a bíróság ítélte oket. A két felnott pedig, nem tudott megbékélni, ahol csak lehetett ott tettek keresztbe egymásnak, a gyerekek érzékeny kis lelkivilágával mit sem törodve. Mindkét szülonek megvolt a saját igaza, és az volt a helyes. Mindig, mindenben a másik volt a hibás. Ehhez társultak még a jóbarátok, olyan tanácsadók akik ilyenkor mint egy bölcsen mindig beledugják orrukat olyasmibe, amihez semmi közük...de ok tudják mi kell, mi a jó a másiknak..ok tudják..aztán amikor baj van, menekülnek, szerteszélednek mint patkányok a süllyedo hajóról. Így történt ez egyik hétvégén is, a gyerekek sírva mentek apjukhoz, mert ott az új néni, ( apa új társa) nem szereti oket..de a törvény szerint apás hétvége volt... A nagyobbik gyerek, zokogás közepette azt kívánta, hogy bárcsak meghalna, ne lenne.(vajon mit érezhetett ilyenkor az a gyerek?) Az anyának ez volt az utolsó életképe gyerekeirol egyik sírt, a másik nem, de szorosan fogta a nagyobb testvére kezét, kis batyujuk az apa kezében, aki sürgette oket, ha szép szóval nem ment üvöltésétol zengett az egész utca, hogy nem kell a cirkusz, meg a felhajtás, gyerünk..ido van! Vidékre mentek, nem éppen közeli faluba. Egy váratlan pillanatban, szembol, iszonyatos gyorsasággal közeledett egy autó, aki úgy tunt nem igazán akart lassítani, villogott az apa neki jelezve, hogy baj van, baj lesz, de az, mit sem reagált erre. Az apa félrekapva a kormányt, hogy ne ütközzenek frontálisan, lefordult az útról, az autó többszöri átpörgés után fejreált, egy fa fogta meg. A két gyerek a helyszínen életét vesztette, az apa több mutéttel túlélte az ütközést. Az anyát rendorök értesítették, aki sokkot kapott és hosszú ideig kezelték. Egy nap a lelki fájdalma ellenére arra ébredt, ez így nem mehet tovább, vissza kell térni a mindennapokhoz, ami már sose lesz olyan mint régen, tenni kell valamit. Nagyon lelkis orvosok kezelték, pszichiáterek, terapeuták látták az együttmuködést...könnyes a szeme, de nem sír, mesél tovább, mutatja a fényképeket, ezek voltak ok, az én kicsikéim, és aztán ugyancsak ok, fehér színu koporsóban, egymás mellett felravatalozva. Szívszorító látvány, érzés..Sok virág, sok kis pajtás a szülok mellett, biztosan ok voltak az ovis társak. Küzdenem kellett a könnyeimmel, de csodáltam az anya erosségét, az élethez és halálhoz való viszonyát, úgy mindent. Mindössze kb. olyan 35 év körüli norol beszélünk, aki azóta foiskolán tovább tanul és életét gyógyíthatatlan gyermekek mellett szeretné hasznosítani, segítve azokat, hozzátartozóikat a megélt tapasztalataival. Kis csend..tovább mesél.. Azóta megváltozott minden, más értelmet kapott az életük. Nincs gyulölet csak buntudat mindkettojükben, hogy lehetett volna ez másképpen is. Az apa ágyhoz van kötve, a gerincsérülése olyan súlyos volt, hogy lebénult. Az új társ, az akkori azon nyomban elhagyta, mert ki akarja életét egy nyomorék mellett leélni? Mondta O. Az anya, azaz a feleség visszafogadta, O gondoskodik róla. Nem vádolja, nem bántja férjét..teszi a dolgát. Nem panaszkodik, mint mondja, csak az értheti meg ezeket a dolgokat aki benne van, vagy túlélt hasonlót. Figyeli az embereket, a családokat és mintha csak üzenni akarna valamit: emberek, nem veszitek észre, hogy ha minden kerek nem tudjátok értékelni azt! Apák, anyák, akik leléptek egy új kapcsolatért, a ti önzo érzéseitekért, nem veszitek észre, hogy a gyerekeitekkel mit tesztek? Tegyék fel Önök is a kérdést magukban - mennyire fontosak önöknek szeretteik, gyermekeik? A társuk? Miért egy tragédiának kell rendbe hozni két ember gondolkodását? Miért van szükség arra, hogy a sors vagy nevezzük bárminek, kell hogy lesújtson ránk, hogy észrevegyük magunkat?
..folytatjuk
