Heti horoszkóp Melitta jósda Képek Holdnaptár

• szerelmi praktikák
• születés
• a horoszkóp
• érdekességek
• irodalom
• jóslások, elemzések
• halál
• várható előadások
• Gil Bt.
• Heti TV műsor

"Porból lettünk, porrá leszünk" avagy a Végső út a lángtengerben

Váczy András

Hal

A baj oka pofonegyszerű: Vargáéknak nem volt fürdőszobája.
Jó ideig fogalmam sem volt róla, miért pont halat eszünk Szentestén. Megy a mákos bejglihez? Nem. Legalábbis annyira nem, mint mondjuk, a lecsóhoz. Vagy, mert a szentünnepen bunkóság két pofára zabálni? Lehet, mert a szálkás úszóállatot puszta önvédelemből is csak lassan lehet enni, vagyis comme il faut, illedelmesen kell elfogyasztani. Vagy, mert ilyenkor elő lehet villogni a szidolozott, ezüst halkéssel? Nem tudtam. Mindegy.
Apám aztán egyik bensőséges karácsonyi halevés közben elmagyarázta a hal, idevágó genezisét. Ilyeneket mondott: Jézus halászok közül választotta első tanítványait; a hal magát Krisztust jelenti, ugyanis görögül a Megváltót Ikthüsz néven emlegetik, a halat pedig abszolút így hívják; kenyérszaporításkor Jézus több tonnányi halat is szaporított; az Utolsó vacsorán kenyér mellé halat ettek; egy hal szájában talált pénzt Szent Péter. És így tovább.
Szóval, ha karácsony, akkor hal. Az egész házban, mind a négy emeletesben és pláne a szomszédos Vargáéknál is. Naná, túlbuzgó vallási okból, lévén Varga bácsi nagy szentlábos. (Ha Varga néni szentfazék, férje csak lábos lehet. Nem?) Olyan Tartuffe-féle volt, ráadásul urambátyázott, bratyizott. Elég annyi, ciki volt, na...
Jött be hozzánk Varga bácsi sebbel-lobbal, apámat leimrézte, hogy „mi van Imrém?”, „hogy vagy Imrém?”, meg ilyenek. Apám visszafogottan mosolygott, de tudtam, mennyire rühelli ezt a proli tempót, ám semmi pénzért nem mutatta ki. Ő nem száll le. Anyám pedig azért sem bírta Varga bácsit, mert szivarozott, ráadásul Csongort szívott, és az baromian büdös. Ha például, csak egy órán át nálunk ette a fene, anyám szerint beégett az áporodott bűz függönybe, terítőbe, miegymásba. Szerintem ez túlzás, ámbár néha nekem is hányhatnékom támadt. Nem beszélve arról, hogy amikor a jó szomszéd, az udvariasság gyanánt kínált konyakból ledöntött két-három felest, a borpárlat felturbózta a Csongort, ezáltal felgyorsította Varga bácsi nyálképződését. Folyt le a bajszán. Egyszer a szőnyegre köpött. Mintha otthon lenne. Bocsánatot kért...
A karácsonyi hal karriertörténete a következő volt minálunk: anyám kiment reggel a Lehel piacra, szeletelve megvette a halat, kirántotta, aztán este, gyertyafény mellett megettük majonézzel.
Történt egyszer, hogy szenteste délutánján beállított Varga bácsi egy cekkerrel, olyan hálósban, és a cekkerben egy igazi, ficánkoló hal volt.
– Erzsike – mézesmázoskodott –, maguknak van fürdőszobájuk, eressze már tele a kádat vízzel, tegye be keziccsókolom, ezt a halat! Folyami. Estefelé jövök, elviszem, aztán frissiben fejbe csapom, pikkelyezem, filézem. Az lesz az igazi! Mert, azt a piacit, amit maga vett kisnagysád, ki tudja, mikor verték agyon, mióta pállik már döglöttem...
Ezt mondta. Pont ő.
Vizet engedett anyám a kádba, betette a halat, az meg persze elkezdett vidáman úszkálni, mígnem rájött, csapda a kád: a szabadság pokoli tréfája.
Félórával később jött haza apám. Bement a fürdőszobába, ahogy érkezéskor rögtön szokta, de nem jött ki, ahogy szokta, hanem bennmaradt jó sokáig. Nézte, nézte a halat, ahogy az úszkál ide-oda a kádban. Én csak gondolom, de valószínű ilyenek járhattak apám fejében a hal nézése közben:
Valahol, a Fekete erdőnél, ahol a Duna még vékonyka csermely, alig csobolyog, élt egy szép halpár boldog szerelemben. Vízi szerelemben. Csókot csókra dobtak egymásnak, kopoltyúsan sugdolóztak, pikkelyesen összebújtak, nászuk után uszonyukkal egymást simogatták, becézték. Megszülettek az ebibébik. A legnagyobb, a legerősebb felcseperedve búcsúzott, világot ment úszni a széles Dunába. Iszonyú sok kalandon esett át, megtanulta mi a jó, mi a rossz, becsapták, ő is komiszkodott, felhomálylott lassan neki halmódra, mi is az élet. És akkor, tessék, a Lánchíd alatt kifogják... És most itt, a kádban csapkod, kiszolgáltatottan tátog, menekülne, ha tudna zománcozott börtönéből...
És akkor apám kijött a fürdőszobából, bement a spájzba, kivette anyám cekkerét, hálósat persze, és visszament a fürdőszobába. Aztán megint kijött, és a cekkerben már benne volt a hal.
Elsétált a kihalt Szent István körúton, lógott kezében a halas cekker. Elért a Dunához, az alsó rakparthoz, és a Lánchíd előtt leballagott a lépcsőkön, egészen a vízig. Kibontotta a hálós cekkert, és a hal, uzsgyi!, otthon volt! Eltekintve némi atrocitástól, élete a régi mederben folyt tovább. Ebből a kádtörténetből is tanulhatott valamit.
Apám még intett is neki...
Varga bácsinak adott kétszáz forintot. Nagy pénz volt!
Ezután Varga bácsi ritkábban jött, nem Imrézett, és nem köpött a szőnyegre soha többé.






Váczy András

Harmonikás

Lajos angyal volt.
Ahogy távolságot von jelentől a múlt, ahogy megszobrosodnak ködbe merült emlékek, úgy látom mára egészen biztosan Lajos angyalságát. Holott bizony külsőre semmiképpen sem hajazott angyalra. Sem például Dürer, aszketikusra metszett angyalára, sem Rubens szárnyas szilvás gombócaira, leginkább talán Wenders, háztetőkön mélázva szemlélődő angyalaira hasonlított. Belül volt az, mint kívül.
Először is Lajos kajla volt. Hosszú arcában szomorkásan kék szemek meredtek kissé vizenyősen a világra, alattuk táskák duzzadtak, ráadásul dupla fenekűek. Plusz: Lajos dadogott. Attól-e, hogy kisgyerekkorában hidegvízzel keltették fel, vagy villámlástól ijedt meg, nem tudni. Ezért aztán ritkán szólt, jókedvében is mindössze mélabúsan mosolygott, nyilván attól tartott, nevetése is dadogós.
Mire jó az ilyen gyerek? Alföldi kisváros szélében – amit a helyiek túlzó hencegéssel Nagyhegynek hívtak, hiszen se távol, se közel nem volt még domb sem, nemhogy hegy – nőtt fel Lajos. Gyerekkora úgy múlt el, hogy sem neki, sem másoknak nem tűnt fel. Egyszer csak felnőtt. Mivel semmiben nem volt se jó, se rossz, úgy gondolták jobb híján, legyen belőle suszter. Földbetöppedt tornácos, ágasfával fonott oromzatú háznak hátsószobájába rendeztek be számára műhelyt, oda, ahová csak mélyen lehajolva, derékszögbe juthat be az ember, máskülönben beveri fejét az ajtót tartó mestergerendába. Ebben, az egy szál lámpa fényének ásító kévéjétől még szűkebbre szorított világban élte le kalapálgatás, csirizelés közben fél életét Lajos. Macska is csak akkor tekeredett le puhán műhelye ablakához, mikor már nem bírta magát a ránehezült álomsúly miatt továbbvonszolni.
Megnősült Lajos, lánya lett, de a családi események is nesztelen léptekkel elsétáltak mellette. Nemegyszer megtörtént, hogy csibész gyerekek, suttyomban a háromlábú székéhez kötözték lábait, ő észre sem vette, s mikor fel akart állni, jött vele a szék is. Rosszabb esetben hanyatt vágódott. Na, volt nagy sivítós kacagás.
Máskor a kópéságáról messze földön híres sógorához volt hivatalos. Mielőtt Lajos megérkezett volna sógora tanyájára, az éppen kutyáját, a Zsingic puli kölyköt igyekezett suhintásos kézrátétellel jobb belátásra bírni. Ennek kutyának ugyanis az volt a szokása, hogy a kútból felhúzott vödörbe belepisált. Ahogy suhintgatta a sógor Zsingicet, elfelejtkezett kiönteni a kutyahúgyos vizet, s mikor eszébe jutott volna, éppen látta a két nyírfánál feltűnni Lajost. Hagyta vödröt. Este lett, mikorra kibeszélgették magukat, jobban mondva a sógor emelgette a pálinkás poharakat, és öntötte magából a szót, Lajos pedig néha, egy-egy háááttal rezonált. De nem ivott.
– Na, sógor, ha már a pálinkám nem ízlik, innál-e jó, friss vizet? Az én kutamban csodavíz van, meglehet, a dadogásodat is elmulasztja! – és kajánul csillogó pillantás kíséretében, átkarolva vaskos mancsaival Lajost, takarosan terelte a kúthoz. – Húzzad csak meg! – emelte fel a vödröt, az meg jó nagyot kortyolt belőle. – Ez soógor iigazáán joó vííz – törölte meg kézfejével a száját. A sógor pedig hanyatt vágta magát a röhögéstől... (Talán többször is hülyét csinált volna Lajosból, ha egy hózivataros éjszakán nem ugrik a kútba a szomszéd lánya, és nem fullad bele. Elvették a sógor mókázó kedvét a kútkáváig vezető, halálba fagyott lábnyomok.)
Szóval ilyenek voltak, ha színesek voltak Lajos napjai.
Történt egyszer, hogy lábbeli javító anyagot vásárolni ment be a városba. Hajításra a cipőkellékes bolttól egy vak harmonikás zenélt. Félrecsúszott hangok keveredtek kalapba dobott pénzérmék csengésével. Többek jobbára azért adtak néhány fillért, hogy inkább hagyja abba a fülbántó nyekergést. Ám Lajos úgy állt ott, akár a faszent. Átengedte magán a kócos hangokat, s belül harmóniává fésülte. Odament a vakhoz, elkérte tőle a hangszert. Megsimogatta a bíbor árnyalataiban játszó műanyag gyöngyházdíszítést, végighúzta bal kezének ujjait a fekete-fehér billentyűkön, a jobbot a gombokon. Aztán óvatosan meghúzta: halk sóhajtás szakadt ki a hangszerből. És ahogy a billentyűket és gombokat nyomogatta, ahogy közben húzta és visszaengedte a fújtatót, a harmonikából csodaszép dallam zendült ki.
Az emberek megálltak, meglepetten hallgatták a muzsikát, nem voltak hozzászokva ilyesmihez, maga a koldus is, előbb döbbent zavarában arrébbhúzódott, csak később eszmélt rá, most büszkének kéne neki lenni, hiszen az ő harmonikája zeng, akár katedrális orgonája.
Lajos megvette a harmonikát.
Valótlanság lenne azt álltani, ezután gyökeresen megváltozott Lajos élete. Kevesebben kalapált, csirizelt, hétvégeken esküvőkre, alkalmakra járt muzsikálni. Ment, ahová hívták. Látszólag ugyanúgy elsuhant mellette az élet, mint eddig, de mégsem: amikor harmonikázott pillanatra megállt nála, megérintette és zenévé változott. És ettől egy boldog Lajos lett. Egy harmonikázó angyal-Lajos.
Kegyeltje volt a sorsnak, kezében a harmonikával halt meg. Harmonikázás közben állt meg a szíve. Feje rábukott a hangszerre, fennakadt szemében a fagyott retina kékjét bíborszínű glória övezte.
Ahogy angyalokét.







Váczy András

Kréta

– Figyeljél! Valaki köp a cégnél. Nem tudom ki, de ha kezem közé kerül, így, a két hüvelykujjammal szakítom füléig a száját... Nem én kértem, te jelentkeztél, bízom benned, ha megtalálod azt a köcsögöt, nem marad üres a zsebed, ígérem. De jól vigyázz, egy labirintust kell megjárnod! – mondta, és egy hajtásra kiitta viszkijét a főnök. Pál is az övét, s a tüzes italtól megcombosodott benne a virtus. Na, ná! Kéz kézbe csapott. Pál elindult a konkurens céghez, megkeresni az oda beépült téglát.

Ibolyka mindössze hangját hallotta az irodába belépő Pálnak, a szíve táján azonmód megszólalt egy kis csengettyű hangja. Ha éppen nyitva cseresznye alakú ajka, még ki is csilingel belőle. Zárva volt. Mikor pedig kinézett a monitor mögül, és meglátta a szőke, kék szemű fiút, akár a bazilikát, végigjárta testét harangzúgás, agyában visszhangzott irdatlan kolompolás. Az, hogy Pál valamiféle projekt ügyében ügyvezető apjával szeretne tárgyalni, a nagy, belső zajtól éppen csak eljutott hozzá, szemei szabályos körré kerekedtek. Ebbe a néma, ámde látványos érzelmi kitörésbe beleremegett Pál, legalábbis esze egyik felével. A másikkal meg azt gondolta, tán este együtt kéne vacsorázni ezzel a bájos, kerek szemű, cseresznye ajkú lánnyal. Úgy is lett.
– Hát persze, hogy a Géza az... Nem édesem, a Gézát nem lehet lekapni simán, csak akkor, amikor kettesben horgásznak apuval. Na, ott két ponty között súgja meg a Géza, hogy mit, meg hogyan. Szombaton a Vadása tónál. Szeretsz? – körbezúgták Ibolyka harangjai a gyertyás asztalt. Meg a velős bordát.
– Imádlak drága! Leszel-e feleségem? Krétára megyünk nászútra! – Pálból gyöngyözve bugyogtak elő a szavak, akár a finom pezsgő poharaikban. Míg meg nem itták.
Ibolyka szemei után cseresznye ajka is köralakot vett fel, s mint nyisszenés hullott ki belőle:
– Miért pont Krétára?
– Mert fonalat adtál, mint Ariadné Théseusnak. Tudod, a krétai királylány fonalával került spiccre az a Théseus a labirintusban, és így vágta haza a Minótaurost. Az egy ilyen zombiféle, szörnyszülött emberevő félbika volt. Mint az a szaros Géza. És Ariadné meg Théseus teljesen egymásba voltak esve, mint mi. Hát ezér' megyünk mi Krétára, és ott a romok között dugunk... – ásított Pál, és izmos vállára vonta Ibolyka fejét. Ezt már a fiú, a bérelt budai garzonjában terebélyesedő dohányillatú franciaágyban, lázas szeretkezésük lecsengő csapkodása után mesélte. Ibolyka egy bizsergetően lágy csók kíséretében még megkérdezte, hogy mi lett a mitológiai szerelmesekkel, de Pál már aludt. Mint a tej.

Aggodalom öntötte el ott a franciaágyban Ibolyka vágyakozó szívét, bőre mészfehérre sápadt, amikor Pál elindult a Vádása tóhoz véghezvinni tettét. S akár tengernek habja, úgy járta át velejéig a szerelem, s adta át Erosnak és persze a győztesként hazatérő Pálnak magát. Szombat este.
Géza lebukott, Pál megdicsőült. Ibolykát kétélű búvárkéssel kereste apja. Bújócska folyt. Csak Móni, Ibolyka kis húga ugrott fel hozzájuk hébe-hóba.
Krétára nem mentek, sőt esküvő sem volt, pontosabban nem úgy. Történt pedig, hogy egy szép napon Ibolyka a kis pajkos Mónikát találta, annak egyik hébe-hóba felugrálása alkalmával a dohányszagú franciaágyon Pállal, közös gyönyöreik sóhajtásától kisérve. És a maga cuccát kint a gangon.

Fél év múlva Pál Ibolyka sógora lett. És cégvezető. És telis-teli idegeket rágcsáló, koszorúereket cincáló üzleti gonddal. Viszont Mónika, akár a tavaszi szellő, nem szokott le hébe-hóba beugrálásairól különféle ágyakba, jelesül leginkább Pál jóképű unokaöccsének jázmin illatú sezlonjába. Három esztendő múlva kapcsolattá izmosodott a kezdeti szenvedély húg és unokaöcs között: illa berek, nádak erek eltűntek. Pálnak meg egy esztendő egy infarktus, két esztendő két infarktus. A harmadik elvitte. Sutty!
Ibolyka ezalatt kerek szemeit résnyire szűkítette, cseresznye ajkát pengére szorította. Várt. És Krétára gondolt.
– Hamvasztás! Az urnát pedig elviszem! – mint sógornő, az egyetlen illetékes intézkedett Ibolyka Pál földi maradványainak sorsáról. Aki fizet, az rendel, bólintottak a kegyeleti cégnél, és fél kiló hamuvá égették Pált, urnába tették, Ibolyka pedig a bőröndjébe. Azzal szállt azonmód repülőre.

– Látod szerelmem, itt vagyunk Krétán – simogatta meg Ibolyka a táskájában lapuló urnát. Kerek szemeit végigjártatta Zeusz szülőföldjének sok ezeréves dombjain és a tüskés gazzal benőtt köveken, amik alatt talán az a bizonyos labirintus folyosói kígyóznak. Aztán lesétált az áttetszően kék Égei-tenger partjára, elővette az urnát, és a hullámokba szórta komótosan Pál hamvait.
Csücsörített is hozzá cseresznye alakú ajkával.

„Nézi, amint Theseus tovaillan fürge hajókkal,
dúlt szívben dühödött haragot viselő Ariadne.”
(Catullus LXIV.)







Váczy András

Róka

A róka az erdőben lakott.
Editke egy lankásan ereszkedő, zöld domboldalra néző komfortosban.
Kettőjük sorsának alakulása teljesen különböző módon, mondhatni, egymástól az összefüggések legkisebb jele nélkül alakult.
A róka abszolút közönséges fajta (canis vulpes), félreértések elkerülése végett nem állatmese hős, pláne nem a népköltészetben vagy a szépirodalomban ráaggatott mázsányi tulajdonságok és érzelmi kifejeződések hordozója (meg is roppanna szilfid teste ezek alatt), vagyis ne gondoljunk a róka-személyiségével kapcsolatosan se Aesopousra, se Goethére, kiváltképp pedig ne Vukra és Saint-Exupéry klasszikus, líraian filozofikus szelíd rókájára. Bizony így van ez. Semmi metafora!
Viszont élete kerek rókaélet, valóságosan kellemes és kellemetlen epizódokkal. Teszem azt, egészen jónak mondható kölyökkorral. Már rendesen ugrabugrált, ügyesen lopódzott, szakavatott módon trancsírozott, belezett éles fogaival, mégis úgy bánt vele anyja, akár egy tutyimutyival, szájába tette hordta neki a harapnivalót, szóval elkényeztette, és nem túlzás, ha azt mondjuk, szerette.
Editke kislánykora messzemenően nem volt úgy kipárnázva, mint a róka kisrókakora. Anyja arisztokratikus távolságból, hideg, elutasító közönnyel vette tudomásul, hogy Editke létezik. Ahogy ők ketten – korán elhalt apa nélkül – jártak keresztül-kasul falvakat, városokat, helyüket keresték, soha nem találták, felkerekedtek, és mentek tovább, szóval ebben a vándorlásban csipetke jele sem volt az egymásra utaltságnak, az egymáshoz tartozásnak. Editke nagyra nyitott, várakozó szemmel nézte anyját, kívánta iszonyúan belőle az anyát, az pedig eközben valahol a Jóisten tudja hol járt, révedt valahova a ködösbe, olyan messzire Editkétől, ahonnan már hang nem hallatszik, ahová szem el nem lát, érzés el nem hatol. Editke ebből keserű-szomorúan azt vonta le, hogy ő hiába szereti anyját, az őt nem. Persze a gyerekkor így is, úgy is elmúlik, mindössze ott marad egy csomó, egy kegyetlen-vágyakozó csomó, és ez a csomó nem szűnik meg lenni sohasem. A fene egye meg.
A rókával semmi különös dolog nem esett meg. Pedig bizony a róka-sorseseteket nézve meg kellett volna vele esni. Más rókák már korai vadászpróbálkozások idején hihetetlennek tűnő kalandokat éltek át. Ott van az egyik, aki, amikor csirkézni ment (és csirkézett is), majdnem elkapták. Dorong, kapa, ásó és egyéb agyonverésre alkalmas eszközzel támadtak rá, lélekjelenléte és gyorsasága mentette meg a biztos haláltól. De azért két letépett szárnyat és egy fél lábat sikerült magával menekíteni. (Ebből is napnál világosabban kiderül, a csirkézés a szűkagyú emberi gondolkodás szerint eredendő bűn.) Vagy tessék, ott egy másik, akinek, amikor a vadászok ellőtték hátsó, jobb lábát, hogy az lifegve ne akadályozza a futásban, szájába kapta, és leharapta. Egy harmadik róka meg halottnak tetette magát, amikor a vadászok rúdra felkötve büszkén cipelték, és mivel nem törődtek a hullával, hát felugrott és elfutott. Uzsgyi. A negyedik történet teljesen bulvár ízű. Jött föntről a nagy sas, amit a róka már látott, s mert iszkiri nem volt sehová, tetszhalottság mellett döntött. Megmarkolta a sas a rókát erős karmú lábaival, és már szárnyaltak is gyönyörűségesen a felhők borzolta kék ég felé. Amikor már uralták a szabad levegő világát, egyszer csak a sas megremegett, szárnyai ernyedtek, és lassan ejtőernyőzve rókástul zuhant alá. Az történt, hogy a róka, elunva a szálldosás örömét, felnyúlt szájával a sas nyakához, és hamm, elharapta. Földet érve szétcincálta a sas mellkasát, szívét kiszedte és megette.
Annak dacára, hogy a mi rókánkkal nem estek meg ilyesmik, mégis miért félt, vagyis inkább tartózkodott az emberektől, sőt, másoktól, sőt, a többi rókától is, erről pedig csak a génekből lehetne megtudni valamit. Ugyanis a róka magányos, olyan egyedül van, akár az ujjam.
Editke is magányos. Vele is megestek dolgok, házasság válás, megint házasság, megint válás, mindazonáltal olyan mélyen nem érintette egyik sem, ahol a már kibírhatatlan boldog fájdalom lakik. Azt gondolta, már nem is fogja. Aztán mégis. De akkor istenigazában. Mígnem a halál angyala egy borzasztóan zajos szárnysuhintással ennek is véget nem vetett. Ebből is lett kegyetlen-csodálatos csomó, oda a másik mellé, hadd essenek egymásnak, hadd tépődjenek, karmoljanak, szedjék ízekre egymást benn Editkében. Azok aztán nem törődnek azzal, mi lesz Editkével.
Történt egyszer, hogy amint Editke, így csomósan kikönyökölt az ablakon, és nézte a szűrt, esti fényben azt a zöld dombot, megjelent a tetején a róka. Eleinte állt, aztán lombos farkát maga alá csúsztatva leült. Két füle hegye éket metszett a horizontba, fehér pofaszakálla koszorút vont helyes kis feje köré, és okos, vágott szemével egyenesen belenézett Editke szemébe. És akkor a csomók, a szeretet-fájdalmasak, abbahagyták Editkében a dulakodást. Hátrahúzódtak, és az üresen maradt helyen narancsszínű, meleg forrás buggyant ki. Tudnivaló, az ilyen források közelében a csomók kínzó fele nem bír meglenni, s csak a szebbik énjük marad. De azok békében is vannak egymással.
Másnap a róka megint eljött, és már le is ereszkedett a dombról, hogy még közelebbről figyelhesse Editkét, még közelebbről riassza el benne a csomók gonosz felét. Hosszú idő telt el, amíg a domboldalon a zöld pázsitban szabályos csapást vágott a róka. Le egészen Editke ablakának aljáig. Hogy ezt megtegye, minden este eljött, és minden este egy arasszal közelebb húzódott.
Nem tudni, mit jelentett a rókának Editke, mindösszesen annyi bizonyos, a különös kapcsolatnak az ablakon kidobott csirkeféléknek is közük lehet. És az is, hogy a róka ragaszkodása, az esti összenézések rítusa, a néma szóváltások Editkének olyanok, mintha bársonyos kéz simogatta volna.
És amikor egy könnyed farkcsóválással a róka búcsút intett, Editke lelke olyan súlytalan lett, mint a szállingózó pihe, csomó nem húzza, álma pedig olyan meleg, vöröses narancsszínű, akár a róka aranyló bundája.
Editkét gyógyíthatatlan kór támadta meg. Fogyatkozó erejével vánszorgott el az ablakig. A róka egészen odáig merészkedett, mit merészkedett! Odajött. Egészen annyira, hogy Editke megsimogatta sűrű bundáját. A róka szemében mélységes szomorúság, Editkéében a vigasz a fájdalom tűréséhez. Aztán ennek is vége lett, Editke életlángja kihunyt. A róka pedig örökre eltűnt a zöld domboldalon.
Alighanem ott, ahová élő szeme nem lát, és csak a lélek titkos folyosóin át lehet eljutni, ott vannak ők ketten: Editke és a róka.





Váczy András

Vérnyúl

Imre és Erzsike úgy éltek kettesben, mint gerlepár.
Történt egyszer, éppen húsvétkor, hogy Imre hazaérkezve, mélyen belenyúlt bokáig érő lódenkabátja zsebébe, és amikor kihúzta a kezét, Erzsike felsikkantott:
– Nyúl!
– Mi legyen a neve? – kérdezgették egymástól. Sorjáztak a következők: Nyuszi, Nyuszika, Tapsi, Ugrifüles, Dénes (ez utóbbi Imre bátyjáról jutott eszükbe, merthogy Dénesnek nagy fülei és kiálló fogai voltak), és így tovább.
Ezenközben a nyúl (Lepus europaeus), füleit hátracsapva, piros szemeit pislogtatva nem csinált semmit.
– Legyen egyszerűen Nyúl! – jött ki Imréből. Ebben maradtak.
Erzsike a nyúl érkezésétől számított második napon megváltoztatta életrendjét, bevásárláskor elsőként a zöldséges standdal indított, salátát, uborkát, káposztát, répát és egyéb hersegtetni valót vett. Hazaérve azonmód a nyulat etetgette, becézgette, simogatta. Imre is csak futtában csókolta Erzsikét, rögvest a nyúlra összpontosított. Boldog, ám kissé egyhangú életüket a bájos, ugribugri színesítette.
Nyúl pedig a következőkre jutott néhány hét elteltével:
– Jó itt. Szeretnek, holott halványan sem dereng bennük, mi kell nekem.
Egy napon eltűnt a nyúl. Keresték egész délután, mígnem a spájzban találtak rá: lógott egy függő kolbászon, és ahogy lógott, két hosszú fogával rágta fel magát, amíg csak a kolbász tartott. Aztán lepottyant.
– Na, ez kell neki, a mi nyulunk már csak ilyen – vett ki lódenkabátja mély zsebéből Imre egy darab nyers húst.
– Ez vadnyúl. Húsevő! – ki se mondta Erzsike, máris vészesen berezegtek a nyúl bajszai, füle ágaskodott, fogai, akár damaszkuszi penge, villogtak.
– Látod szívem! – mosolygott Imre, mint aki hatalmas csomót bogozott ki. Erzsike látta, de egyáltalán nem örült. Fura egy állat ez, gondolta, Jóisten a megmondhatója, hová fajulhat el. De nem szólt. A nyúl meg boldogan rágcsálta a húst. Csikorogtak fogai.
Történt egyszer, hogy Erzsike kenyérszelés közben megvágta az ujját. Jó mélyen, mert patakokban folyt a vére, vízcsaphoz, kötszerért szaladtában végigcsurgatta a fél lakást. Vérző ujjával volt elfoglalva, nem figyelt a nyúlra. Miután bekötötte a sebet, látta ám, hogy a nyúl teljesen megkergült, felborzolt szőrrel, hangos morgolódást hallatva csurgásról-csurgásra, pöttyről-pöttyre nyalja a parkettát, a csempét. Amikor mindent felnyalt, bizarrul duruzsolt, majd két lábra ágaskodott a kővé meredt Erzsike előtt, és bekötött ujja felé ugrott. Erzsike meg hátra egy nagyot, és sikoltott. Vöröslött a nyúl bajsza, hosszú fogairól vércsepp csurgott.
– A hús hagyján… De ez kizárt dolog, végképp ellentmond a nyúl természetrajzának. Az egész a te fantáziád kényszerszüleménye, már ne is haragudj! – vetett véget Imre Erzsike részletesen előadott rémtörténetének. Mindössze akkor rengett meg benne a hamar kimondott ítélet, amikor másnap reggel, borotválkozás közben megvágta magát, és háta mögött vészjósló morgást hallott.
– Vérnyúl! – futott át Imre agyán, és rögvest letimsózta a vágást.
– Csinálj valamit, az Istenért! – könyörgött az ágyban Imréhez bújva Erzsike. – Most is valahol gunnyaszt, rosszat forgat a fejében. Félek!
– Ugyan már. Mindazonáltal… furcsa ez a vérizéje neki… De most, hogy bezabált egy marék húscafatot, biztosan alszik.
– Véres húst adtál neki?
– Lemostam.
– Jobb lett volna nem lemosni…
– Hagyjuk drágám! Szép vagy, kívánlak! – és úgy ölelte Imre Erzsikét, mintha nyúlmentesen laktak volna.
Lágyan átölelték egymást, ajkuk szerelmes csókban forrt eggyé, kéjes erotikus előjátékkal korbácsolták szenvedélyüket, s éppen a gyönyör kapujához érkeztek, amikor… amikor Imre iszonyatos fájdalmat érzett bal lába nagyujjában. Felpattant Erzsikéről, s látta, hogy öregujján lóg fogaival a nyúl. És szív, szív, nyúl szemei kigúvadnak. Imre akkorát rúgott, hogy a tapsifüles nekizuhant a szemközti falnak, onnan lepottyant a padlóra, megrázkódott, kisvártatva hátsó, ugrólábaira állt, és mélyről, a torka hátuljából hörgött egy hosszút. Aztán, mint rugó, Imre vállába csapódott. Az meg káromkodva, fülénél, farkánál, szőrénél fogva tépte, húzta ki magából a nyulat. Teli lett vérrel az ágy. Ekkor a nyúl egy izomköteggel a szájában magától kijött Imre vállából, és az ágyneműn terjengő vértócsába hempergődzött: tocsogott, szürcsölt, füle hegyétől farka végéig egy merő, ragadósan véres szőrcsomó volt. Szájából rózsaszínű hab virágzott…
Erzsike felhúzott lábakkal, hajába markolva nyüszített. Imre nyögött a kíntól és a szörnyű látványtól. Aztán két kézzel megragadta a szörcsögő ugrifülest, és mint egy lucskos rongyot, kihajította a nyitott ablakon. Le a negyedikről…
Hogy mi lett a vérnyúllal, nem tudni. Nem beszéltek róla többet. Viszont amikor húsvét közelgett, Erzsike mélyen Imre szemébe nézett:
– Ugye nem hozol nyulat? Inkább egy kiscsibét. Vagy tudod, mit? Azt se…






Váczy András

Liftlav

Azokban az időkben, amikor még a lift messze nem volt a mindennapok fel és leközlekedő eszköze, kezelő nélkül utazni egyszerűen elképzelhetetlen volt.
Jenő és Klára megismerkedésének körülménye nem volt intimnek mondható a minisztérium tágas felvonójában. Reggeli találkozásuk a tányérsapkás, a születetten náthás hangú, "orrtenor Gézának" nevezett kísérő jelenlétében zajlott, s beszálláskor mindösszesen jó reggelt-re és kezét csókolom-ra, kiszálláskor viszontlátásra és dünnyögéses mindenjót-ra szorítkozott. Klára a miniszter úr titkárságán dolgozott, és előbb, az első emeleten kiszállt, Jenő, a jogi osztályra még kettőt ment felfelé. A lift tükrében váltottak félénk pillantásokat addig, amíg ki nem pattant az első emelet, csillogóra suvikszolt sárgaréz gombja, s �orrtenor Géza� ki nem nyitotta a mahagóniba keretezett üvegajtót azzal, hogy parancsoljon kisasszony.
Két évig lifteztek így.
Egy szép márciusi szombat délután hunyorogva pislogott Klára, amikor a tavaszi verőfényből lakóhelyének, az Andrássy úti ház lépcsőházi homályban meghúzódó liftjéhez ért. Széles mozdulattal nyílt előtte a kovácsoltvas ajtó, és tettetett orrhangon egy férfi invitálta:
- Parancsoljon Klára kisasszony!
Jenő volt. Mint frissen kinevezett minisztériumi tanácsos, itt vett ki lakást.
Ezután már nemcsak a minisztérium felvonójában találkoztak, de nap mint nap késődélután az Andrássy útiban is. Olyan lett ez nekik, mint másoknak a Margitsziget a Casinóval, a Liget a Gundellel. Amíg nem érkezett diszkréten torokköszörülő lakó, belemelegedve beszélgettek, és felfelé utazás közben eleinte véletlenül, később csendes megegyezéssel egymás kezét érintve tartották ujjukat a gombokon. Volt, hogy többször fel és lelifteztek, s már egyáltalán nem a tükörben keresték egymás tekintetét. Megértően mosolyogtak a házbéliek a fiatalok érzelmi szálainak felvonós szövődésén, és a második emeleti angol tanár után Jenő és Klára randevúzgatását liftlove-nak nevezték. Annyira, hogy rajtuk maradt.
Történt egyszer, úgy nyár végén, ősz elején, hogy fogta magát Jenő, és amikor a lift két emelet között araszolt, kihúzta a gombot, aztán krétát vett elő, és szívet rajzolt a tükörre. Mindez semmi, emberesen magához szorította, és megcsókolta Klárát. A lány pedig, amikor felocsúdott, rúzsával nyilat rajzolt bele a szívbe, és odaírta: Jenő és Klára. De akkorra már fülsértően berregett a csengő, hallották, amint több lakó társaságában Vörös úr, a házmester döngeti a kovácsoltvas ajtót. Ahogy voltak, kócosan-ziláltan összekapaszkodva rohantak ki a liftből, s hogy mi történhetett, arról a nyíllal átszúrt szív és nevük árulkodott.
Egy hónappal később Jenő, ott a liftben megkérte Klára kezét.
� Nem tudsz várni? Mindjárt felérünk - lökte volna el magától Klára friss férjét, de az már félig levetkőztette.
� Éjjel két óra, már a Vörös is horkol. Miért ne itt, szerelmünk emeletjáró szekerén? - lihegte Jenő, kihúzta a gombot, és kissé megemelve, magához szorította a fiatalasszonyt. Úgy ölelkeztek az első és második emelet között félúton, hogy rengett bele a lift, gyönyörüktől visszhangzott a liftakna.
Rá kilenc hónapra született a kis Jenőke. Liftboynak hívták maguk között.
Klára ma Klára néni. Egy szál magában lakik a békásmegyeri paneldzsugelben, a kilencediken. Jenő sírját sokadszor újítatta meg, úgy jár ki a temetőbe, mintha haza menne, saját nevét is rávésette a márványtáblára, mindössze az utolsó évszám helye maradt üresen. Jenőke kinősült Ausztráliába, olyan asszony cipelte ágyába, akitől szegény gyerek alig kap levegőt, nemhogy hazajöjjön, nemhogy hozzájuk menne Klára látogatóba, de még azt a pár dollárt is két pofára enné, ha megtudná, hogy karácsonykor suttyomba Jenőke elküldi neki.
Klára gyűlöli a liftet. Olyan, mint egy szűk cella, semmi kilátás, semmi dísz, hideg vasból recsegve nyöszötölő kaszni. Mívesen cizellált gombok helyett alumínium nyomók, szecessziós stílusú, gravírozott római számok helyett ugráló villanyszámok mutatják az emeletet; kellemes parfüm illat helyett húgyszag és a dögmelegben napokig ottfelejtett zacskós tej zápult párlata között folyik a bűzverseny.
Okádék.
Klárának fáj. Gyalog megy, zihál, akár a végsőkig űzött kutya, de nem, oda nem száll be. Orrát befogni kevés, szemét is be kell hunyni, a szürkére mázolt vasdoboz falába karcolva olyanokat olvas ki, amiktől lány korában még a kemény, csarnokbeli hordárok is hajtövig pirultak volna.
Klára éjjel félegykor lett rosszul. Annyi ereje maradt, hogy átkopogjon a szomszédhoz, a köszönő viszonyban lévő, úgy ahogy kedves házaspárhoz. Azok hívták ki a mentőt. Erős férfikarok nyúltak hóna alá, vitték a felvonó felé. Iszonyúan szorított ott belül neki, a levegő meg cinikusan bennrekedt torka és tüdeje között félúton, szólni nem bírt, hogy őt inkább gyalog� Lógott, mint kötélen a vizes rongy, szeme guvadt, becsukni nem tudta, látta a liftbe karcolt ocsmonda rajzokat és írásokat. Kínlódva arrébb mozdította fejét. És akkor, alighanem mikor az első és második emelet között döcögött a vasdoboz, egy pici szívet látott átszúrva nyíllal. Ettől kezdve Klára mosolygott.
Senki nem hisz az intenzíven Andi nővérnek. Furcsákat beszél. Váltig állítja, hogy a Klára néni, amikor meghalt, olyan volt, mintha az ággyal együtt szállt volna felfelé. Akár egy felvonón. És azt suttogta: Liftlav.






Váczy András

Disznóölés

� Ki az ágyból, már pirkad. Vár minket a Hugó! � rázott fel Nótás, másképpen a spontán dalra fakadásról elnevesült Miklós sógor. Nagy napra virradt, Homérosszal szólva �rózsaujjú hajnal kélt ki a ködből�: nekem életem első disznóvágására, Hugónak, a másfél mázsás sertésnek a végzet napjára.
� Felrázzuk magunkat egy féldekás szilvapálinkával, mer� hogy mifelénk így szokás � és a hosszúnyakú palackból öntött a sógor. � Minden készen áll. Deszka, dézsa, zsírosbödön, fűszerek, hagymák� Kitettek magukért az asszonyok� � körvonalazta az előkészületi műveleteket, amikor belépett a vékonydongájú, izgága Tibi és haverja, a nagydarab, kevés beszédű Ödön. Cuppant a dugó, csordult a szesz, egy hajtásra ürültek a poharak.
Hugó várt az ólban.
� Először jól megkergetjük a hízót, hogy kemény legyen a húsa � törölte meg bajszát Nótás. � Csak ne az árokba, mint tavaly � heherészett Tibi, fésületlen fogsora villant. � Hallgass, te eszehagyott! � sziszegett rá Nótás, és a sertésleölést követő mozzanatokkal folytatta. � Felfogjuk a vérit egy tálba, te kavargatod. Hagymával kisütve, fasza kis reggeli lesz � nézett rám. Ekkor lépett be Jóska, a szakember. A böllér. � Isten hozott! Megfented a bökőt? � kurjantott Nótás, és újabb kör poharai teltek meg az érett szilvóriummal.
Hugó várt az ólban.
Vérre menő polémia kerekedett a pörkölés gyakorlatát illetően. Nótás nem tágított a nagypapaféle, szalmatüzes hagyományőrző változattól, Ödön a benzinlámpás formáció előnyeit vázolta a maga csendes módján. Egy kör szilvórium után kiegyeztek egy �majd meglássuk�-ban. Szóba hozták, külön az én okulásomra a disznófeldolgozás részleteit. Kollektív unszolásra Jóska elővezette a bélzsír és fodorháj fejtési műveletét, beszélt, az abálólé fontosságáról, a hurka töltéséről, a disznósajt készítéséről, és hogy nincs jobb a friss tepertő ropogtatásánál. � Lényeg, hogy ne legyél láb alatt � tette hozzá, és kétszer az asztallapjához ütögette poharát. Erre a többiek is feléledtek, a figyelem Nótásra szegeződött. Kétszer öntött, kétszer hajítottuk fenékig a stampedlis poharakat.
Hugó várt az ólban.
� Mi lesz már? Ölünk vagy nem? � visított be Erzsike, Nótás felesége. � Nyughass! Nem lehet elkapkodni � vágta vissza Nótás, és megint töltött. Tibi leroskadt a székre, keresztbe álló szemekkel hülyén vigyorgott, Ödön a falat támasztotta, és nagyokat lélegzett, Jóska zsíros képe vörösben játszott, Nótás felborította az üres palackokat, rólam pedig jobb nem beszélni.
Rézsút pásztázta körbe a téli napsugár az udvart. Fejbe csapott a friss, csípős levegő. Hugó valamit sejtett, fülei kalimpáltak, szemei bandzsán futkároztak, háta úgy nézett ki, mint a gyökérkefe, égnek meredt rajta a ritkás szőr. Nótás az ólajtóhoz settenkedett, kinyitotta, mire Hugó kirobbant, egyenesen akciócsoportunknak. Ahogy a vödörbe vágott rongy hatására a víz, úgy fröccsentünk mi szerteszét, csak Tibinek sikerült Hugó füleit elkapni, és páros mutatványt az udvaron előadni: körbe-körbevonszolódás plusz sivítás kétszólamúban. Ezalatt Jóska előkotorta a vérfelfogó edény alján landolt böllérkést: � Kezdjük elölről� � nyögte. Kezdtük. Egy óra múlva Hugó annyira kifáradt, hogy a pálinkától edzett kommandónk körülményesen Jóska irányába bírta álltani. Jóska szúrt: mellé. Megint szúrt, megint mellé� Harmadszor is próbálkozott. Nem ment� Feladta. Lerogyott a disznó elé. Mereven nézett a szemébe. Hugó meg vissza, az övébe. Böllér és hízó. Aztán Jóska pillantása a földre zuhant, és ott is maradt. Akkora lett a csend, hogy már fájt. Néma volt Hugó, némák mi, a csapat, és némák az asszonyok a ház tövében. Ilyet errefelé még senki nem ért meg.
Ödön tért magához elsőnek. Komótosan elővette zsebéből mobilját: � Szólok Pistának � egy pillanatra megrepedt a csend, aztán összeforrt, és puhán körbefont minket.
Nyikkant egyet a kapu, megjött Pista. A körzeti megbízott. Egy szó, annyit sem szólt, mindössze ráutaló karmozdulatokkal elhessegette Hugó mellől csontig leamortizált csapatunkat. Kicsatolta oldalfegyvere tasakját, kivette a pisztolyt, és előretartva, mint Clint Eastwood A Jó, a Rossz és a Csúfban Lee Van Cleefre, Hugó szeme közé célzott, és tüzelt. Hugó nyikkanás nélkül, oldalára hemperedett.
Kezdődhetett a disznóvágás. Ujjé!








Váczy András

Mecéda

Bálint az év első napján, ahogy szokta, elhatározta, szembepisál a széllel.
Merthogy ezzel a szembeszéllel, ami most fúj, másképpen nem boldogul. Magát legbelül alanyi költőnek tartotta, aki kedvenc jambusai, jó kis alexandrinjai, négysoros és háromsoros strófákból építkező szonettjei között érzi jól magát, és tessék! � az idők szele pont a költészetet seperte ki a világból. Nem volt egy poeta doctus, á, dehogy, mindösszesen két kötete jelent meg, egyik tizenkilenc, a másik tizenkét éve, míg a harmadik� nos, igen, a harmadik az semmikor. Azt mondta a kiadó: költészetre nem költ!
Nézzük praktikusan a problémát, vett erőt bús-keserű lelki állapotán Bálint. Nincs ma az a mocsadék, amit el ne lehetne passzolni ezen a gagyi-dagonyázós, giccses, genya-érzelgős szellemi ganéjdombon. A kutyát sem érdekli a mélység, a lélek pilleszárnyú rezzenése� de ha piacosan csinálná az ember? Ha rothadó levélbe burkolná a gyöngyöt?
Miért is ne?
Felrémlett előtte a terv: Új időknek új dalaival � Ady után.
Mecénás kell és Múzsa.
A római Maecanas helyett van ugye a szponzor, aki lehet bank is, lehet akárki; miért sekélyesedne el attól a lírai mélység, ha a verseskötetben egy-két hirdetés is megjelenik? És a Múzsa? Ugyan ki lenne, ki lehetne az, ebben a prostituálódott világban�? Prostituálódott�? � akadt meg gondolatfolyamában Bálint. Hiszen ez az! Hoppá! Múzsának a való élet való lánya kell, aki nem cicózik, aki a lényegre tör, aki a testéből él: egy prosti! Az aztán úgy megihleti őt, hogy győzze csak lejegyezni az orrán-száján dürrögő strófákat.
És mi lenne, ha a kettő egybe lenne? Mecénás és Múzsa.
Elképzelte a karriertörténetet.
Lezserül sétálgat, mint ha ő lenne Baudelaire, Verlaine és Rimbaud egy személyben. A kocsisoron. Arra jön egy lány. Mit egy? Egy egész lányhullás! Ő csak lazán tovább, szemezget, válogat, vadássza a múzsát. Aztán az egyik kis dögösnél megáll, felé biccent. Az meg rákerekíti mélykéktó szemét� ajkai résnyire nyílnak, és közben piheg a vágytól:
� Drága, lehetek én a szerelmed? Mindenem a tiéd, gyere! � Így ám! Bálint pedig félmosolyra veszi, és leereszkedő gesztussal meghívja egy abszintra, na, jó, egy béliszre a lányt. Az persze karjába dől, mélykéktó szeme vakul a szerelemtől.
� Te leszel a múzsám is meg a mecénásom is ceca! Ezt egyelőre nem érted persze, semmi gond, majd később elmagyarázom. Belejössz.
� Szóval, drágaságom, forró ölelések között tobzódunk, nem marad szem, száj szárazon, úgy lemerülünk a lavban. Érted? Hanem amikor pihi van gyönyörűm, szépen kivillogsz ide a kocsisorra, hidegen, részvétlenül becserkészed a pasikat, leveszed őket, és közben semmire nem gondolsz. Menni fog, tréningben vagy. Ezalatt én, telítődve szenvedélyes érzelmekkel, rovom a sorokat. Tudsz követni? Hozod a lét, menő módon élünk, és amikor kész az opusz, mármint a könyvem, a lóvéból, amit te összekeféltél, szépen kiadjuk. Így cuncusom, bekerülsz a világirodalomba, ahová nélkülem a büdös életbe be nem tehetnéd a lábadat.
Ezt gondolta ki Bálint, és ettől depressziója lassan kifelé szállingózott belőle, ideggyengesége tovaszállt, úgy duzzadt az életerőtől, mint hajdanán, pelyhedző állú költő korában. Majd megmutatja ő ennek a bunkó, értékromboló világnak, hogy a költészetet nem lehet földbe döngölni. A költészet él!
Azon nyomban felkerekedett, magára kapta földig érő, széleinél rojtosodó, kopott kabátját, felhajtotta gallérját, fejébe húzta széles karimájú kalapját. Ez a dizájn eddig mindig bejött.
Elindult lazán a kocsisorra.
Ráérősen sétált, fürkésző pillantásokkal méregette a lányokat. És mint a népmesében az igazit kereső legkisebb királyfi, egyszer csak ráakadt� Bombázósan miniben, magas sarkú csizmásan, riszálva kéjesen, hajszálpontosan olyan volt, ahogy megálmodta. Némi eltúlzott sminktől eltekintve, ott volt szemében a mélykéktó. Vagyis inkább csak kék. Mindegy�
� Jössz szexezni? � mosolygott rá a lány.
� Gyere cicus, igyunk meg valamit, közben beszélgetünk � nyitott Bálint.
� Iszunk? Beszélgetünk? Mennyi lóvé van nálad? � tért a financiálisra a lány.
� Semennyi, de lesz majd dögivel, ha mi ketten összetesszük � nézett magabiztosan a kéktóba.
� Hülye vagy? Elég nekem egy strici! Húzz el a retkesbe!
Passz. A hetekig ápolt, dédelgetett projekt, akár a toronyház földinduláskor, összeomlott. A csalódás betontömbjei rázúdultak, rádübörögtek Bálint érzékeny lelkére� majdhogynem ott helyben elpusztult a fájó keserűségtől.
Szemébe húzta kalapját, és lógó orral elballagott. Forrt benne a megalázott művész dühe: ezt a pénzéhes, kifestett kurvát, ezt akarta ő mecénásnak?! Hiszen ez egy� ez egy céda, céda� � sziszegte fogcsikorgatva.
A sarokra ért. Megállt. Visszafordult, karjait magasba emelte, kezét ökölbe szorította, és teli torokból a lámpafény alatt riszáló lány felé üvöltötte:
� Mecéda!

??

??

??

??

-3-













Váczy András:

Fa



� Nincs fa.
Apám ezt úgy jelentette ki, mintha mondjuk, elfogyott volna a kenyér. Az ám, csakhogy ez az eredendő bűnnel rokon megjegyzés nem a cserépkályhába való tuskóra vonatkozott. December 24-e volt. Este hét óra.
Anyám ezenközben, a konyhában bejglit sütött.
A száraz ténymegállapítást követően apám meglehetősen ellenszenves és kitartó hümmögésbe kezdett, s ez a nyimnyám gesztus bennem a szájbiggyesztős, sírásra konyulós pavlovi reflexet egy csapásra letörölte. Rendesen telítődtem adrenalinnal. Kimentem az előszobába, és jól belerúgtam a bejárati ajtóba.
Az, hogy apám hülyül vagy sem, egy dolog. Viszont, hogy a kriminálisba hajló fahiányt szó nélkül hagyja Jézuska, az már több mint elgondolkodtató. Abban az időben ugyanis én, tekintettel addigi tapasztalataimra, az alsó tagozatos tan- és neveléstervben rendszeresített klerikális kritikával elegy kisdobos ideológia ellenére dafke hittem: a karácsonynak, ha szőrmentén is, köze van/lehet Jézuskához. Erre számtalan bizonyíték gyűlt össze évek alatt, például az esti imák rendszeres elnagyolása ellenére a kért ajándékok mintaszerű szolgáltatása, szaloncukrok sztaniolzörgése, poétikus formációban pedig angyalszárnyak suhogása csillagszóró szikrázásával dúsított fílinggel� És így tovább. Másfelől Jázuska nem lehet amnéziás. Fa viszont nincs. Következtetésképp csengőszó sem, mennybőlazangyal sem, és ajándék sem. Ez utóbbi, több mint kínos�
Ezenközben anyám a konyhában még mindig bejglit sütött.
� Elmegyek fáért! � jelentettem be.
� Én is, én is! � lelkendezett a húgom.
� Kiváló ötlet! � így az apám.
Hét óra után, mikor már a szürkület elbúcsúzott és átadta a puhán terpeszkedő estének az utcákat és a tereket, esélytelennek tűnt a hirtelen felindulásból sarjadt fakeresés. Olyan kihalt volt akkor az akkori Pest, akár temető a halottak napi sírjárás után egy héttel. Néhány, megkésett alak kósza árnyéka suhant tova, összehúzott kabát, felhajtott gallér rejtett szellemarcokat.
Mint a klasszikus mesékben a sűrű, sötét és kerek erdő részben a sziporkázóan fénylő motívum, úgy világlott fel a sarki zöldséges lehúzott redőnye mögül egy negyven wattos izzó.
� Hát ti? - dugta ki fejét a zöldséges.
� Nincsen fánk� � nyökögtem.
� Milyen fa? � értetlenkedett a zöldséges.
� Hát karácsonyfa� � tettem helyre.
� Elfelejtett hozni a Jézuska! � tromfolt húgom.
Feljebb húzta üzlete redőnyét a zöldséges. Már abból is látszott, nem fogja sziklaszilárdan a problémát, hogy beletörölte orrát kabátja ujjába. Persze az is lehet, folyt neki. Merthogy újfent törölt. És szívta az orrát.
� Várjatok! � hümmögte, és eltűnt.
Vártunk. Egyszer csak vállmagasságba húzta a redőnyt, görnyedten nyomakodott kifelé, egyik keze kis ezüstfenyőt markolt. Szó mi szó, helyes példány volt, de méreteit tekintve, rémesen alulfejlett.
� Nesztek� � tolta felém.
� Ez egy gally! � nyüszített húgom.
Csendesen, fogam között szűrve sziszegtem felé:
� Kuss!
Aztán hónom alá csaptam a kis fenyőt, és sebtében megköszöntem a zöldségesnek. Boldog karácsonyt is kívántam, de az nem biztos�
Volt öröm otthon, apám nagy ajnározással fogadott:
� Okosak, ügyesek vagytok, a jéghátán is megéltek! � jól esett, hogy agyba-főbe dicsért. Naná�
Anyám a konyhában még mindig sütötte a bejglit.
Telt-múlt az idő. Nálunk ugyanis Szentestén az volt a szokás, mondhatni, rituálé, hogy apám kulcsra zárta az ebédlőszoba ajtaját, ott benn sertepertélt, neszezett magában, mi ketten gyerekek meg halálra izgultuk magunkat. S mikor már szédelegtünk, levegő után kapkodtunk és kétszer tíz körömmel karmoltuk az ajtót, akkor jött ki apám azzal, hogy úgy néz ki, valami készülődik odabenn. Alighanem, a gyerekkínzással felérő szülői magatartás ellen ma már mindenféle gyermekvédelmi egyesületek aláírást gyűjtenek, viszont, ha kihagyta volna a szadizást, olyan súlytalan lett volna a karácsony, mint a pihe, mit egy bágyadt huzat tovarepít�
Ezenközben anyám a konyhában kivette a sütőből a bejglit.
Bennem ez alkalommal hideg nyugalom, indulattól mentes érzés áradt: a karácsonymentő büszkesége. Magam előtt láttam a kicsinységében is gyönyörűségesen büszkélkedő fámat.
Nagy sokára megszólalt ezüstős hangján a csengettyű. Kitárult az ebédlő ajtaja, és megmutatkozott teljes iszonyatában a valóság � a nagy átverés.
Ezer és ezer ágaskodó tűlevéllel tömött, sűrű, terebélyes ágú, angyalhajazott, gömbözött, lámpázott, gyertyázott és szaloncukrozott, mennyezetig érő fa terpeszkedett a szoba közepén. Úgy fejbe csapott a látvány, hogy a kilincsbe kapaszkodtam, különben elvágódok. Torkomban gombóc nőtt, szemembe könny tolult; gyűlöltem a karácsonyt, gyűlöltem a világot, rá se hederítettem az ajándékokra. Húgom tombolt örömében, ugrált, mint a gumilabda�
Ahogy kitaszítottságomban, magamba roskadva kucorogtam, duzzogtam, egyszer csak látom ám, az én kis fám az ebédlő védett sarkában feszesen áll. Elé ültem, és néztem. Nézésétől elpárolgott belőlem, és kiszállt az ablakrésen a harag. Apám mellém ült:
� Rossz vicc volt� De nem vagy már nyámnyila kisfiú. Te vagy a karácsony hőse! � és erős kezével megszorította a kezem.
Vízkeresztkor a nagy fa kopasz lett, az én kis fám gyökeret eresztett egy cserép földben, levélkéi, mint színezüst tűk, vakítóan csillogtak. Apám gondozta, a szeme fénye volt. És amikor kinőtte a cserepet, családunk barátainak kertjében örökzöldelt tovább. Talán még mai is� Azon a Szentestén, bennem megmozdult valami. A felnőttség? Ki tudja�
Majd� elfelejtem: anyám bejglije sohasem volt olyan finom, mint akkor�








Váczy András

Randevú

Emőke a tükör elé lépett. Nézte magát. Még szép vagyok, állapította meg. Elhűlnek, amikor meglátnak, azt sem tudják, mit mondjanak, kuncogott magában. Pókhálófinom púdert vitt fel az arcára, ráncok tűntek el szeme sarkából, szája széléről. Izgalmában enyhén beleremegett. Na ja, egy napon három férfival randizni, nem akármi!
� Késtél � morgott Béla �, mindig késel, pedig tudod, mennyire rühellem a pontatlanságot.
Persze egy mérnök, a magához is kényesen szigorú férfi, légyen könnyed találkáról is szó, morgolódik a várakozással töltött percek miatt. Amúgy is morgó, medve típusú. Vagy inkább grizzly. Emőke lesütötte szemét, kicsit mosolygott. Megszokta ezt Bálától.
� Gondolkodtam arról, amit legutóbb mondtál � folytatta a férfi, úgy ahogy lenyugodva. Ebben nem csekély szerepet játszott a Coco Chanel illata, ami körüllengte Emőkét.
� Szerintem akkor rontottuk el, amikor én azt hittem, betartod a szerződésünket. Feltétlen őszinteség! Akármi is legyen! Te pedig elhallgattál, elmismásoltál dolgokat... Ne szólj közbe, kérlek! Igenis fontos dolgokat! Semmi elbagatellizálás! Tudniillik, ha két ember között nem stimmel valami, azt jelezni kell. Szerettem volna, ha valahogy tudatod velem, hogy például arról az ominózus kirándulásról már nem úgy térsz vissza, ahogy elmentél... Na, ha akkor elém állsz, és azt mondod, Béla, én találkoztam valakivel, és ez a valaki bizony engem megérintett, akkor minden másképp alakul. De te a hallgatásoddal hazudtál, és hosszú ideig az orromnál fogva vezettél � hergelte fel magát. � Az pedig, amit a múltkor mondtál, miszerint így jobb volt nekem, fatális tévedés, női gyávaság. Erről van szó! Nézd � csendesedett le �, ha ezt belátod, újból úgy lehetünk egymással, mint szerelmünk kezdetén. Jó?
Emőke kicsit szipogott, meglehet a rend kedvéért.
� Jó, Béla � bólogatott sűrűn, és lopott pillantás vetett órájára.
� Szokás szerint sietsz. Nem baj. Menj, és gondolkozz ezen. Én ráérek � csókolta homlokon Béla Emőkét, s hogy a mámoros illatú parfümből több maradjon neki, orrát Emőke nyakához dörzsölte.
Ahogy szaladt Emőke, kísérte őt Béla orchideáinak illata...
� Ma nagyon jó napom van! Hét ágra süt a nap, mintha tavasz lenne. Hát nem csodálatos? � közölte Attilával választ sem várva, egy szuszra. Rohant, tudta, a férfi komoly üzletember, drága az ideje, nem morog, mint Béla, ha ő nincs ott a megbeszélt időben, képes arrébb állni.
� Fenéket van jó idő! Láttad a Buxot? Iszonyút esett! Persze ezt hiába mondom neked, árva kukkot sem értesz belőle. Született pénzherdáló vagy. Holott a pénzt nem elkölteni, hanem befektetni kell... Mindegy. Megfájdul a fejem, ha arra gondolok, mennyit elvertél a Kanárin. Ötcsillagos szálloda plusz fullszerviz, masszőr, fodrász, szolárium, szauna, konditerem, anyám kínja. Na, és a vacsorák! Tengergyümölcsei, satöbbi, most is csodálom, hogy az a rengeteg randa dög nem úszkált, csápolt, pikkelyeződött kifelé a szádon. Vööö... Hát miért nem elég neked a tenger, a naplemente, az édes�bús hangulat? Romantikus, ráadásul ingyen van...
� Ha így folytatod, elmegyek! � csattant fel hallgatásából Emőke.
� Menj csak, menj. Ahogy szagollak, most is szórod a pénzt, és ez a ruha rajtad, ez se két fillérbe került. Persze, ha van olyan hülye, aki fizeti...
Elég. Tovább ennyi szarrágást nem bírt tovább hallgatni Emőke. Ebbe még Harpagon is belesápadna. Dögöljön bele a pénzébe! És köszönés nélkül magára hagyta Attilát. De már látta, az sem figyel rá. Biztosan valamelyik kötvényárfolyam izgatja.
És halálra bosszantották Attila szegényszagú szegfűi...
� Mucuskám, a vak is látja, mi összeillő pár vagyunk � csókolta meg jobbról, balról, meg a száján, és vigyorgott szélesen Tibor. Istenem, de gyönyörű vigyora van neki, hatódott meg, és rezgett bele szíve mélyéig Emőke.
� Ne udvarolgass itt nekem Tibor. Kihasználod, hogy úgy szeretlek, mint egy ágyú, hogy elnézek minden szemétséget, csakhogy ölelj, csakhogy csókolj. Ennek véget vetünk! A múltkor is� � gondolt vissza borzadva Emőke, azután az átszeretkezett éjszakán, az orgazmustenger után, mi történt. Hajtaná össze élére Tibor nadrágját, mert borzalmasan slampos, mindent csak úgy lehány magáról, szóval, amikor összehajtaná, kiesik belőle egy kis cetli. És rajta: �Szeretlek!� �Vágylak!� És egy dús női száj lenyomata, égő piros rúzzsal. Sejtette, érezte, hogy Tibor erre�arra kavar, de a bizonyosság úgy mellbe rúgta, hogy órákig krahácsolt.
� Ugyan kedves, hagyd már. Tudom, mi forog abban a szép fejecskédben. Felejtsd el! Százszor megbeszéltük, a mi szerelmünket ilyen csip-csup dolgok, ilyen jött-ment flörtök nem törhetik meg. Emberek vagyunk, nem? Előfordul... A lényeg, hogy az élet szép. Érzed a napfény ízét? És mi ketten Philemon és Baucis. Meglátod, szépen megöregszünk, és csak hahotázunk fogatlanul ezeken a pikáns történetkéken... Nem szeretem, ha sírsz Mucuska. Inkább találkozzunk megint. De akkor csillogjon ám a szemed, mint a gyémánt! Ahogyan csak a szerelmes nők szeme tud.
Elbúcsúztak. Emőke zokogott, könnyein szivárványt sziporkázott a késő őszi napsugár.
Körülölelték Tibor rózsái...
Aztán abbahagyta sírást. Lehet, igaza van Tibornak. Meg Bélának� Attilának is. Legjobb, ha hagyja emlékeit, és őket békében nyugodni...
És szinte vidáman, felszabadultan betette maga mögött a nyikorgó temetőkaput. Ábrándos mosollyal nézett vissza a három virágcsokorra. A három sírhalomra.






Váczy András

Kulcs

Letettük az utolsó cuccot, kifújtuk magunkat. A költözködést befejezettnek lehetett tekinteni.
� Hát, akkor most bontsuk fel ezt a szilvást � húztam elő a palackot az ágyneműtartóból. Lassú kortyokban iddogáltunk barátommal.
� Szép lakás, kicsi, de szép. Legénylakás� � járatta végig tekintetét. Látni lehetett rajta, az motoszkál a fejében, hogy milyen meghitten lehet itt légyottozni. Meg ilyenek: nincs izgalmasabb a titkokkal opálosan homályosított, lopott pásztoróráknál� Szája szélén mosoly játszott, bele a szakállába� szemében cinkos fények villództak.
� Tudod mit! � nyúltam a zsebembe � A tied is! Ezennel ünnepélyesen átnyújtom neked a lakáskulcs másodpéldányát � játszottam rá teátrálisan. Erre aztán legurítottuk azt, ami még az üveg alján lötybölődött.
Egyébként azzal szoktuk (más szokások mellett) elütni az időt, hogy játékból belemerültünk irodalmi fikciókba, kiváltképpen kora őszi, múló napfényben, frissen csapolt korsók emelgetése közben a Mátyás sörkert hársfái alatt. Szégyenlősen, kisfiúsan mondta, hogy alkati rokonságban áll Szindbáddal, Krúdy magányos utazójával. Ahogyan a �Hajós�, ő is kedvelt barangolni a lélek kiszámíthatatlanul zegzugos ösvényein. Egyedül. Magában. Befelé élve.
� Elmegyek Majmunkához, fáj a lábam, szaggat a derakam, krahácsolok napok óta � panaszokodott. Aztán sóhajtva elindult, és ahogy ment, a hóban recsegő léptei halkultak, alakja elveszett a Vérmez? csupaszon integet? bokrainak ágas-bogasában. Hogy volt-e gyámolító Majmunkája vagy sem, megmosta-e a lábát, masszírozta-e a derekát, nem tudom. Nem is fontos.
Máskor egy vonatútról mesélt, arról, hogy összeakadt egy lánnyal, és Kiskunmajsától Pestig, majd Pestről vissza, majd onnan újfent Pestig vonatoztak. Egyszer le is szálltak megenni a restiben hagymás rostélyost, és kaptak egy jó kis esőt. Megint máskor, egy büdös, lépcsős italbolt pultjának támaszkodva, fröccsözve és féldecizve figyeltük a törzsvendégeket, hallgattuk magasröptű eszmefuttatásaikat a meccsekről és a hűtlen asszonyokról. Erről jutott eszébe:
� Tegnap temetőben sétálgattam. Egy kriptánál lefátyolozott arcú nő piros rózsákat helyezett törékeny kezeivel márványtartóba. Aztán gyertyát gyújtott. Megismerkedtünk. Beszélgettünk az életről, az elmúlásról, az ő nagy gyászáról. Megfogtam a kezét, és képzeld, a finomerezetű, hófehér kacsókból mintha láng csapott volna ki, olyan forrók voltak. És amikor fellibbentette fátylát, sápadt arcából égő parázsként lobogtak szemei. Beleszerettem. Már kettőnkről beszélgettünk suttogva, amikor jött egy elegáns férfi, karját nyújtotta neki: �Menjünk kedves, későre jár�, és vitte. Kővé meredten ültem, a nő még hátra nézett. Kacsintott... Ki érti a nőket?
Teltek az évek, kocsmázás és álombéli történetek sorjáztak egymásra, mint könyvnek lapjai, én már el is felejtettem a kulcsot. Egy este felhívott, hogy másnap jönne valakivel:
� Nő! Igazi nőies nő... kicsi, gömbölyű mellek, vékony csípő, kerek fenék... És van benne valami légies, valami álmodozó, valami csoda... angyal... Este hét előtt ne gyere haza!
Félnyolckor nyitom az ajtót, látom, egy madár vékony, seszínű hajú, riadt nő gubbaszt a karosszékemben, ölében a Bosch-album, a Hieronimus, előtte a barátom ül a földön. Elvannak. Az ágy meg úgy, ahogy hagytam.
� Na, ugye milyen éteri! Reggel óta így vagyunk� ebből szerelem lesz � súgta kint a folyosón. Most is hallom, ahogy a szürke angyal cipőkopogását visszhangozza a lépcsőház.
Barátomhoz hozzánőtt a kulcs. Sok év alatt jó néhányszor jött fel csodás, légies nőkkel� jöttek-mentek, akár égbolt kékjén a bárányfelhők.
Beteg lett a barátom. Nagy beteg. Olyan sovánnyá fogyasztotta a kór, hogy talán még a régi, Erika típusú írógépébe is bele lehetett volna csavarni, mint papírt; és papírszerűen áttetsző fehér lett; és rajta írógépbetűkkel pókhálós kalandok, rúzsos szájak rajzolata, elporlad rózsák illata, megesett és álmokkal cirádásra szőtt rejtélyes találkák emléke, kezek tétova simogatásának tünékeny lenyomata. Mind.
Gyakran látogattam a kórházban, és olyankor akadozó, csendesedő hangon beszélt temérdek dologról, amit el kell még végeznie. Amit meg kell írnia. Persze egy-egy kisfröccsöt meginni, legalább fél adag pacalt megenni. Ölelni, simogatni. Élni. Már az ágyból sem tudott felkelni. Pár hónap alatt nagyapjáig öregedett.
Egy reggel nagyon komolyan rám nézett, szeme, akár a hegyi kristály. Átlátszó és tiszta volt. Hörögve vette a levegőt, ólomnehéz lett neki minden, ami az élet� szabadulni készült belőle a lélek. Halál ült a vállán.
� Azt hiszem, ideje visszaadnom a kulcsodat... � kékes-fehér gyolcsból vert, halvány csipkére aszott kezével párnája alatt matatott. Megfogtam azt csipkét, és néztem lefelé, a padlóra, padlón túlra mély kútba: � Hagyd, majd� ráér...
Aznap 19 óra 30 perckor halt meg.









Váczy András

A skót kő

Két férfi ült a kövön. Azonkívül, hogy húszas éveik végét taposták, semmiben nem hasonlítottak egymásra. William szálfatermetű, magas, izmos, igazi hős típus, szakálla aranybarna, hullámos hajzuhataga beborítja széles vállát. Robert alacsony, vékonydongájú, gyér szakálla rőt vörös, mint fejborére tapadó, feje búbján erősen ritkás tincsei. Épphogy elfértek egymás mellett, de nem is bánták, és azt sem, hogy a kő távőlesett a mezőtől, ahol a csatlósok pihentek. Senki sem hallotta szavukat. Zavaros idők jártak, s csak az Isten tudja, kiben mi lakik legbelül.
- Jól gondold meg William! Nem egyszer, nem kétszer megmutattad, nem ijedsz meg a saját árnyékodtól, de túl veszélyes amire készülsz - mondta Adonisz külsejű társának Robert, közben a sziklaoromról lefelé, a mélybe, a tájon fenségesen uralkodó tó irányába nézett.
- Miket beszélsz? Nincs semmi kockázat! Már megöltem jó néhány angolt, és Nyakigláb azt üvöltötte, hogy "aki a király katonáira támad, az úgy tesz, mintha magára a királyra támadna", a kocka el van vetve - szegezte William szikrázó kék szemét Robertre.
William Wallace előkelő skót családban született, de nem örökölt az apjától se lovagi címet, se vagyont. Viszont éles észt és tehetséget a kardforgatáshoz, a harcászathoz, annál többet. De ha egy szépasszony mellett éli le békésen az életét (nőben soha nem szenvedett hiányt a jóképű fiú), a Nyakiglábnak csúfolt I. Edward nem feni rá a fogát olyan elszántan. Márpedig fente. Amikor a négy éves Margit lett a fiú utód nélkül eltávozott III. Sándor skót uralkodó trónjának örököse, azzal hitegette fondorlatosan a gyámjait, hogyha az ő fia veszi nőül, tejben-vajban fürdik majd Skócia. Csakhogy szegény Margit váratlanul meghalt, ki tudja, mi vitte el, Nyakigláb pedig a házassági hódítás elvesztett reményén feldühödve rárontott a skótokra. Patakokban folyt a vér, falvakat, városokat gyújtottak fel az angolok, kardélre hánytak férfit, nőt, gyereket, William apját is. Akkor esküdött bosszút életre-halálra William. És valamennyi skót, amikor a Scone Stones-t, a koronázó Végzet Kövét az angol király ellopta, és magával vitte a Westminsterbe. Skócia leigázva, bilincsben, az elkeseredés mélységében egy harcra szánt vezető szavára várt. Eljött William ideje: egész sereg felkelő állt mögé. Elkerülhetetlenné vált az összecsapás.
Robert, a legendás Bruce család sarja inkább fondorlatos politikával próbálta kivívni Skócia függetlenségét, mint fegyverekkel. Egyet akartak ok ketten, csak másképpen.
- Még egyszer mondom, bízom benned, tudom, harcolsz, mint egy fenevad. de William, az istenre, az angolok túlerőben vannak, és jobban felszereltek, mint a te felkelőid. Tisztába vagy ezzel? - próbálkozott Robert.
- Hasztalan beszéd! - vágott vissza William. - A te agyad és szíved másképp működik. Nem hibáztatlak. Mondtam már: a kocka el van vetve! - felkelt a kőről, és alakja, elfedte Robert elol a mélység nyugalmában pihenő tavat.
- Tudod mit? - csillant William szeme hirtelen huncutul, amikor lenézett a kövön gubbasztó Robertre. - Állj csak fel! Gurítsuk le a szikláról, oda az útra ezt a követ. Ha arra a felére esik, ahol ültünk, nincs több kételkedés, ha arra, amelyik alul, a földön van, elmondom a tervem. - és meg sem várva, mit szól ehhez Robert, kamaszosan felnevetett. Aztán egy mozdulattal felkapta a kövön ücsörgő, köpni, nyelni nem tudó Robertet, kirántotta kardját, és egy nagy keresztet karcolt a kő felületére.
- Jöjjön ide négy markos legény! - kurjantott. Nekiveselkedtek a harcosok, de csak egy hajszálnyit tudták megmozdítani a követ. Újfent megragadták, de a kő a helyén maradt.
- Ejnye, a fenébe! Használjátok az eszeteket! - ripakodott rájuk William, és két jókora husángot kerített. Hamar megértették a kőgurigató harcosok a fonök szándékát. Ketten a kő alá ástak, a mélyedésbe helyezték a husángokat, ezekkel megemelték, kettő pedig abban a pillanatban, ahogy megbillent, letaszajtotta a mélybe. Zúdult lefelé a kő, de nem ért le az útra, fennakadt egy szikla kiszögellésben. Úgy beszorult, hogy onnan csak akkor gördült volna lejjebb, ha a sziklaorom megrázza magát.
- Nem baj! - kiáltott William. - Kússzunk le annyira, hogy lássuk, melyik felével akadt be - s miközben óvatosan lefelé másztak, nem tűnt fel nekik, hogy követi őket egy aggastyán. Az öreg afféle házi varázslóként, jósként muködött a vezérek mellett.
A kő sem az egyik, sem a másik felületére nem esett, jobban mondva, nem szorult be, hanem a kereszttel jelölt oldalát a jobbról, a mohával borítottat balról mutatta.
- Mindkettőnknek igaza van, és egyikünknek sem. Ne pazaroljuk felesleges beszéddel az időt - jelentette ki kérlelhetetlen hangsúllyal William. - Inkább igyunk valamit.
Az öreg eközben az életveszélyes meredélyen odamászott a kőhöz. Biztos helyet keresett magának, lekuporodott, és nézte, nézte. Furcsa egy darab. Vajon hogyan és minek került fel a sziklaszirt tetejére ez a kő? És miért ilyen? A kő mértanilag szabályos alakját emberi kéz szabta. Valaha szabálytalan tömb lehetett, amiből valakik 3 láb x 3 láb széles, 2 láb magas téglatestet faragtak. Meglehet, a kelta ősök formázták és cipelték fel réges-régen. Ki tudja? Dagda, az Isten, igen, más aligha. Viszont bizonyos, nem véletlenül lett a kőből téglatest, nem véletlenül került fel, nem véletlenül gurították le William emberei, és nem véletlenül szorult a résbe. Vajon mit jelent a sok rejtély?
Az öreg addig-addig fészkelődött, amíg megérintette a követ. Maga sem volt biztos benne, érzi, vagy érezni véli, hogy a kő kicsit megremeg és megégeti a kezét. Ijedten visszakapta. Ez akar valamit. döbbent rá. Nem nyúlt többet hozzá, inkább erősen koncentrált, elrévedt. És akkor látott. Látta William és Robert sorsát, és egész lényével érezte a kő üzenetét. Azt, hogy kit, mire szán az Isten, kinek milyen szálból fonja életszövetét. A kőre meredve tisztán és világosan értett mindent: a jövőben formálódó sorsot.
Alkonyult, amikor révületéből felocsúdott. Amint magához tért, amit látott és értett, szertefoszlott, mint a lemenő nap utolsó sugara a Loch Lomond tükörsima víztükrén. Mindössze a kő volt a helyén, és kőbe zárva titka.
1297. augusztus 21-ét írtak.

Tíz nappal késobb a kőhelytol mintegy 50-60 mérföldre az angolok által elfoglalt Striling vára előtt egy, a terepet jól látható beszögellésben William és régi, gyerekkori pajtása, Sir Andrew de Moray készen állt a várból kitörő támadásra. Nem zavarta őket az ellenség többszörös túlereje, magabiztosan várták, hogy a kelő nap sugarai bearanyozzák a lankát, Nyakigláb csapatai nekik essenek. Harsány üvöltéssel zúdult a rengeteg angol a skótok állásai felé, azt hitték, ha látja majd az a néhány skót a félelmetes túlerot, inába száll a bátorsága, és fejvesztve, egymás taposva rohan szerteszét. De a nehéz páncélzatú lovasoknak előbb át kellett hajtaniuk a River Forth folyócska keskeny hídján. Mikor kettes alakzatban, lelassulva átértek a híd túlsó felére, az ott hadállásban rejtőzködő felkelők egymás után lekaszabolták valamennyit. Ötezer angol veszett oda. A Striling várát visszafoglaló skótok szíve a haza felszabadításának mámorában dobogott. Egy csapásra népe hőse és lovagja, "Skócia Őrzője" lett az elszánt és éles eszű William.
Nyakigláb nem adta fel. Alig egy évre a csúfos vereség után, a Stirlingtől húsz mérföldre déli irányba, Falkirk mezején kilencvenezer fegyveressel és az akkor először bevetett nagy hatótávolságú nyilakkal tízezer skótot küldött a halálba. William látta a bátor harcosok véres maradványait, övébe tette kardját, hátára akasztotta íját, és összeszorult szívvel menekült. Gerillaharcmodorra váltott.
Hét évig bujdosott, és ott ütötte az országot bekebelező angolokat, ahol tudta. Nem volt egy nyugodt éjszakája tőle Nyakiglábnak, aki vérdíjat tűzött William fejére. Egy kapzsi, hazaáruló skót lovag tőrbe csalta: 1305. augusztusának 5. napján Glasgow mellett elfogták. Londonba hurcolták, szörnyűségesen kínozták, hogy esküdjön hűséget Edward királynak. Nem tette. Először nyakába kötöttek egy kötelet, majd a levegőbe húzták, ügyelve, hogy ne haljon meg. Aztán élve kibelezték, izzó vassal kiégették a szemét. Holttestét négy darabba vágták. Fejét a London Bridge-re tűzték, jobb karját a Newcastle-upon-Tyne hídra, bal karját Berwickben, jobb lábát Perthben, bal lábát pedig Aberdeen-ben akasztották ki. Így ért véget William Wallace élete.
Ez volt a számára kijelölt út: a kő kereszttel karcolt oldalának üzenete.
Azt hitte Nyakigláb, hogy mérhetetlen kegyetlenkedésével megtöri a skótok hitét. Rosszul hitte. Gyűlölet gyűlöletet szított, és a felbőszült nép élére Robert állt: a Bannockbum-i csatában kivívta szabadságát, az angol király épphogy megúszta ép bőrrel. Robert the Bruce-t pedig 1306. március 25-én Skócia királyává koronázták. 55 évesen, békében szenderült örök nyugalomra.
Ez volt a számára kijelölt út: a mohával borított oldal kőbe zárt üzenete.

***
Azt mondja a tulaj, legalábbis össze-vissza hablatyolásából azt veszem ki, hogy itt szellemek vannak, jönnek-mennek, ne törődjek velük, ők sem foglalkoznak velem. Erre kértem egy pint Guinesst... Szó se róla, itt a hegyek ölében puhán rejtőzködő, ötszáz éves Kingshouse hotelen meglátszik az idő. Ami fából van, padló, lépcső, ajtó, ablak, az mind nyikorog. És majdnem minden fából van. a terméskő meg kilátszik az évszázadokon át feleslegesen rávitt vakolat alól. Oda se neki, a szálloda előtti nyílt terepen, a folyton folyvást fújkáló skót szélben bele lehet szédülni a ködös csúcsok képébe, és belegondolni a sör "historizáló" hatására, hogy annak idején hogyan vágtattak le ide páncéljukban csörömpölve a lovas hadak egymást gyilkolászni. Persze, mostanra valamennyi szellem lett, és valamennyi itt tanyázik. tartják a helyiek.
Majdcsak megérkeznek a lányok. Hozza őket az engem helyettesíto taxi, én meg addig tologatom, hintáztatom a babakocsit, teáztatom a babát, és iszom egymásután a fekete sört. És amikor befutnak a lányok, ők is isszák. Addig is mélázgatok. Valahogy jó mélázni Skóciában.

Úgy kezdődött, hogy a kormány nem ott volt, ahol szokott, de mi van akkor, ha a pedálok sorrendjét is megfordították ezek a szigetiek, görcsöltem, amikor először beszálltam a kölcsönzött kocsiba balról, mint otthon. Aztán jobbról. Na jó, pedálilag rendben van, viszont amint a sebváltó után nyúltam, az ajtókilincset kaptam el, bassza meg. Hogy a bánatba fogok én ezzel menni? Komótosan tökölődtem a Glasgow-i repülőtér melletti parkolóban, közben a többiek rámoltak, tele a csomagtér, meg benn is dugig minden hely. Mellettem ült Kati, hátul a húga Ági, a párom, és a barátnője Özséb, köztük pedig Laura, a kisebbik lányom, pár hónappal múlt egyéves. Ebben a felállásban vágtunk neki Skóciának. Belementem a vezetésbe én, a vérkontinentális sofőr, én, a baromállat. Persze, mert Kati lazán azt mondta, ugyan, semmi perc alatt át lehet a balrahajtsra átállni. Na majd.
Ebbe a buliba pedig úgy kerültem, hogy Kati benevezett a nagy Caledonian Challenge nevű őrültégbe, vagyis, hogy elindul Fort Williamból, megy-megy árkon-bokron, hegyen-völgyön, patakon, vízmosáson, le meg fel kilencven kilométert addig, amíg el nem jut a Loch Lomond tóhoz. Közben cirka tíz mérföldenként megáll, a csekkpontokon skót dudások fogadják, inni-ennivalót kap, kifújja magát, aztán uzsgyi tovább. Ahhoz viszont, hogy ő, a jó karban lévo amatőr terepgyalogló induljon, kellett egy csapat, legalább háromfos együttrajtoló alakulat. Ezt képezte Ági meg Özséb, akik, ha kifulladnak, akkor szállnak ki, amikor elég nekik. Nem volt kétséges, jó, ha a második pontig bírják. Én pedig kétszer jövök a képbe, egyszer, amikor Glasgowból elviszem őket százötven kilométerre Fort Williamba, aztán elkavarok a csekkpontokra, ott várom be Katit, mert ő végigverekszi magát, ha törik, ha szakad. Olyan.
Gyújtás oké. Megmozdul, oké. Elindulunk. Óvatosan kanyarodok a parkolóban, erre mit ad isten, jön szembe egy kocsi, a vezetője lehúzza az ablakot, kalimpál kifelé. Ja! A másik sáv, jobb helyett a bal. Anyátok! Úgyis kivezetem, az tuti! Na végre, ki a parkolóból, csak balra, balra. Megy ez, mint az ágyba szarás!
- Át a körforgalmon, aztán már kinn vagyunk a városból - Kati biztatóan mosolyog, érzem, nő a belső térben a bizalom, oldódik a kezdeti szeppentség, duruzsolnak a lányok, a baba gügyög. Rendben van. Autóút, semmi gond, lassanként szokom a fordított forgalmat, előzni persze, azt nem, hál' istennek gyéren csordogálnak a furán jobbról felém jövő járgányok. Beindul az autós diskurzus, mindenki pöntyög, nem figyelek oda, nem ám, ez veszélyes üzem, résen kell lennem. - Jobb sávba menj, ott az autópálya - navigál Kati, és amint kiérek, érzem, győzelem, hahó! Csak. hm. nagyon komótosak errefelé, mindenkit lehagyok. Nézem a zöldesen virító látványműszerfalat, a sebességórát: csak százharminccal teperek, mi a bráner? Bassza meg, mérföld. Fú! Oké, lemegyek nyolcvanra. Megyünk, mint a kisangyalok.
- Az a helyzet - teríti ölébe a térképet Kati -, hogy mindjárt letérünk, és egy hegyi úton megyünk tovább. Meredek, kanyargós, viszont gyönyöru! - lelkendezik. Hangulatjavító célzattal benyom egy cédét.
- Igaz, baloldalon kissé ijesztő ez a csupakő hegyfal, de nézzétek, jobbra lent az egyik legcsodálatosabb skót tó, a Loch Lomond fölött haladunk. Isteni! Nem igaz? - összeszorítom a fogam, recseg, aztán lazítok, dafke nem görcsölök, szépen lassan, na nem a tájra, a frászt, az útra, csak arra figyelek. Kurva szűk a sávom, alig férek el, és amikor kaptatok felfelé kanyarban, mint állat, úgy jönnek jobboldalon a kocsik. Semmi vész, nyugi. Kati idegenvezetői és skótimádati indíttatásból mesél, a többiek kommentálják, a baba a skót zenétől felénkül. Jó van, na.
Szürkül, ráadásul csepereg. Bekapcsolom az ablaktörlőt, néha rányomom a reflektort, harminccal-hússzal megyek. Igyekszem középen tartani a verdát. Ebben az egész balosságban az a leggázosabb, hogy az anyósülésen nem érzem úgy a kocsit, mint kéne. Ha jönnek szemből, ösztönből balra húzok. Ági szól is, túlságosan kicsámpázok, pedig padka sincs. De semmi gond, kivédem. Csúcson a hangulat, a lányok kacarásznak, a cédébol döng a skót duda.
Tszz!!! Finom, puha hang, mint egy hegedűhúr lágyan pendítve. Vonó nélkül, pizzicatoban. Alattunk az út, mi fejjel lefelé. Repülünk. Két másodperc, három? Aztán dang! Lehuppanunk.
Csak a zene szól. Meg a baba nyöszörög. Nézek balra, Kati két nagy szemét látom, kivan kerekedve. Pislog. Nézek hátra, ülnek meredten, szájuk félig nyitva, hang se ki, se be. Pislognak. Mindenki él!
Megnyomom az ajtót, nyílik. Kikecmergek. Szemben egy pasi terpeszben áll, egyik kezével hevesen integet, a másikkal telefont szorít a füléhez. Kati is kimászik, aztán Özséb, aztán Ági cipelve Laura babát. A pasi bámul, mint a moziban, nézi meredten a kivonulást, aztán mindkét kezét az ég felé emeli, telefonja koppan az aszfalton. Mögötte nyitott ajtóval az autója, szemközt kocsisor fejlodik ki, rohannak ki belolük emberek. Kati slágfertig, a pasihoz megy, én is.
- Nem lehet, hogy élve megúszták! Magukkal van a skót Isten!
A kocsi totálkár. Teteje behorpadt, szélvédoje szitára repedt, ahány kereke, annyifelé kajlult. Csak a skót muzsika szól. Leülünk mögötte, és szó nélkül mindenki azon tanakodik magában, hogy mi történt. Mitől indult égnek a verda?
Egy kövön ülök. Nagy szabályos téglatestre metszett kövön. Mintha kereszt lenne belekarcolva.

Iszom a sört, pereg előttem a történet.
Hamarosan megkülönböztető jelzés villogott, egyszerre érkezett mentő- és rendőrautó. Sorjában tüstént bevittek a rohamkocsiba, először a babát, aztán Katit, mert vérzett a karja. Senkinek semmi baja. Hajunk szála sem görbült. Fotóztak, szalaggal mértek, nyomokat rögzítetek a hatóságiak. - Nem értem. - fordította Kati a fejcsóválásból kikövetkeztetheto, angolul-skótul vacilláló rendőri helyzetértékelést. Aztán a csodálkozásból félig felocsúdva, ráutaló mozdulatokkal megkért a zsaru, mutassam már meg az irataimat, és fújjak a szondába. Ültem a kövön, és azon morfondíroztam, hogy nincs bennem pánik, nincs traumaérzés, mindössze éteri lebegést érzek. Bámultam a járgányt, latolgattam, ha már felszállt és leszállt, miért nem a sziklaoldalnak csapódott, és akkor nekünk annyi. miért nem a szemközti sávban landolt, ahol belénk rohanhattak volna, vagy miért nem a túloldalra, ahol átbuckázva a hevenyészett korláton, a tóba zuhanunk? Amikor a diszkrét hatósági felkérésre felálltam a kőről, a rendőr kővé meredt. Tágra nyílt szemekkel vizsgálta a követ, magához intette társát, és ketten zseblámpával végigpásztázták. Jól kivehető volt a sok-sok karcolás között egy friss. Alighanem a szűk, vagy inkább nem lévő padkára valamikor lezuhanó, a kocsi fénypásztáján kívül eső, sötéten megbújó kőnek ütközött a bal kerék, és ettől az autó úgy kapott gellert, hogy mint egy megfújt pihe, felemelkedett, megfordult a levegőben. és lágyan a földre hullt.
Egyedül az öreg házi varázslónak mutatta meg szemvillanásnyira a kő William és Robert sorsát úgy, hogy aztán a látomás szikrája is kihunyjon. Hogy velünk mit akar, mire szán, a kő kőbe zárt titka marad.
Mindösszesen egy bizonyos: tartogat valamit. Életben hagyott.

---

Váczy András

"....porból lettünk, porrá leszünk..."





- Zimmer frei? - két kézzel a kovácsoltvas kapu rácsainak támaszkodva kiabál befelé a bermuda nadrágos, középkorú német turista. A kertben tevékenykedő ember a fejét rázza, a német nem érti, de aztán, amikor meglátja, amint egy furgonból két ember koporsót vesz ki, hátat fordít, beugrik Mercedesébe, és szélsebesen elhajt.

Siófoktól délre egy kőhajításra van Ságvár, a főút mentén pedig közvetlenül a két méter magas, szürke fallal körbekerített, kastélyszerű épületegyüttes. Kapuja mellett tábla: Corpus-Rex halotthamvasztó. Pedánsan rendben tartott pázsiton kövezett út vezet az épületig, mindössze két rusztikus tereptárgy, egy lélekharang és egy örökmécses töri meg a kívülről hársfákkal övezett természeti békét. Az építmény jobb oldalán kocsibeálló, előtte hullaszállító autó parkol. Baloldalán maga a foépület hat toronnyal, tetejükön az ökumenia szimbólumaival.

Fal Péter Pál a Temetkezési Szolgáltató kft. ügyvezetoje tizenöt évvel ezelott mint városgazdálkodási szakember lett pályázat útján a Gyor-Sopron-Moson megyei Temetkezési Vállalat főmérnöke. A rendszerváltást követoen a cég bizonytalan helyzetbe került, Fal Péter megvált tőle, és saját vállalkozásba kezdett, Hetem néven temetkezési hálózatot alakított ki, ennek egyik "albázisa" a külhoni tapasztalatok felhasználásával létesített, az országban egyedülállóan többfunkciós ságvári halotthamvasztó.

- Az én elnevezésemben az "utolsó út szolgáltatás" - mondja. Három egységet, egyben stációt foglal magában. Első a magasztosan felemelő fogadó-várakozó-ravatalozó együttes: komor színek fenséges pompája, meghitt, elmélyedésre alkalmas ülőgarnitúrával berendezett tér fogadja a belépőt. Innen nyílik a ravatalozóhelyiség, közepén a kandeláberekkel körülvett, kerekeken gördülő, mobil ravatal, szaknyelven, a katafalk. Búcsúztató szertartás után díszruhába öltözött gyászhuszárok gurítják az égető kemencékhez a katafalkot a koszorúkkal elborított koporsóval. Ezenközben zene szól, lehet hozni vagy választani a helyi készletből, kinek Bach Brandenburgi versenyek, kinek Komáromi István mélabús dalai. Ősi hagyományőrzés gyanánt tort ülhetnek a gyászolók, apró benyílóban hűtőszekrény, benne whisky, Jägermeister, és így tovább. A vállalkozó ajándéka.

Bibliai, mitológiai, misztikai utalások és high tech árnyalják a második stációt. A hamvasztótér felé vezető folyosót számzáras kóddal védett fémajtó védi, Fal Péter Dante nyomán Purgatóriumnak nevezi. (Egyébiránt óvatosan bánik a szavakkal, szándékosan ki nem ejti a rossz hangzású krematóriumot.) Szemben az ajtóval egy falióra: mindig éjfélt mutat. Jelentése jelképes: - Itt megállt az élet. Innentol Kharón csónakján siklunk a Léthe vízén - halkítja le hangját a vállalkozó. Svéd gyártmányú, csillogó, rozsdamentes acéllal borított, gázüzemű hamvasztókemencék az utolsó stáció tágas helyiségének közepén. Kezdetben egy volt, helyi szakembert idézve: "pék sem süt egy kemencében" - most kettő van. Bejárati és kimeneti nyílásait kamera figyeli. Az elhunytat hozzátartozói egészen idáig elkísérhetik, ha mégsem, a várakozóban nagy képernyős televízión láthatják a hamvasztási rituálét élőben. Távvezérlő gombjának nyomására komótosan felhúzódik a kemence záró lapja, a "bekezelő oldal", vele egy időben a csúszó platóra helyezett koporsó, benne a felöltöztetett holttesttel lassan megindul a nyílás felé. Belül eltűnik, a záró lap lecsukódik. Éles, süvítő hang tölti be a termet: kezdetét vette a hamvasztás.

- Az égetőközegben, a láng nem közvetlenül az elhunyttal érintkezik, hanem öngyulladás révén a testből felszabaduló energia és az izzó samot együttese hozza létre a hamvasztási folyamatot hétszáz és ezeregyszáz celsius fok hőmérsékleten - magyarázza mérnöki precizitással Fal Péter. Ahogy az életben, úgy a halálban sincs két egyforma ember. Alapos "hamvasztási alapismeretek szeminárium" keretében megtudom, a hamvasztási időnek nem függvénye a testsúly, s azt is: - A láng színéből következtethetünk arra, hogy az elhunyt testében mennyi a magnézium, a nyomelem. Másképp ég... Elgondolkodtató, hogy azok a gócok, rákos szövetek égnek el utoljára, melyek meglehet, a halál kiváltói voltak... - a sokat megélt szakember szerint a legvégső stációban, a lángnyelvek lobogásában még egyszer visszatükrözodik az élet.

Egy kis kémlelőnyíláson nyomon követhető az égés, voltaképp nem látni mást, mint vöröses narancsszínu lángtengert. Műszerek számai villódznak, a hamvasztó csappantyúkkal, tolattyúkkal irányítja a folyamatot. Egy-másfél óra alatt elhamvad a test. Krematóriumi tapasztalat híján a laikus azt hiszi, porrá lesz. Holott a kimeneti záró ajtót felemelve a mondhatni, földöntúlian izzó, vérvörös égetőtérben kivehető teljes valójában az elhunyt fehér, opálos csillogású csontváza. A "kikezelési oldal" szakirányú fázisaként a csontvázat rostára helyezik, lehűtik, majd egy piszkavasra hajazó, hosszú nyelu célkészséggel, a "szimonó"-val a kemence aljára erosített tartályba gyűjtik. Alján gurigázik néhány, teniszlabda nagyságú acélgolyó, s mikor az őrlőmalom nevű berendezésbe teszik, a golyók darálják hamuvá a csontokat. Állványon katonás rendben sorakoznak az alapurnák, ebbe ürítik és adják át a hozzátartozóknak az elhunyt hamvait. Egy külön tartályban választják ki a csontok közül az el nem égett maradványokat: porcelán protézisek és hidak, cipősarkak, fém hajcsatok és koporsószögek. - Volt dolgozónk, aki arany után kaparászott, kontár az ilyen, a képzett munkás tudja, az arany elolvad, és füstté válik - világosít fel a vállalkozó.

Hamvasztás-ellenesek a maradvány eredetiségét szokták kétségbe vonni. Ezt kivédendő, a tetemhez egy előre elkészített, bevésett sorszámmal ellátott tűz- és hoálló, azonosító kerámialapkát mellékelnek, mely egészen az urnáig kíséri az elhunytat. - Természetesen minden hamvasztott után gondosan kitisztítjuk az égésteret. Az van elhamvasztva, akit oda betetettünk - zárja ki a hamvak összekeveredésének lehetoségét Fal Péter. Szűcs Ferenc huszonkilenc éves fiatalember, kőműves segédmunkásból két éve váltott át a hamvasztó szakmára. - Először átveszem az elhunytat, és azonosítom. Nincs mese, néha bizony gyomor kell hozzá... Megfordult itt már mindenféle halott csecsemőtől aggastyánig. - Rebesgetik, hogy égés közben felül a halott. - Amikor idejöttem, első dolgom volt ennek utána nézni. Nekem elhiheti: nem ül föl! Viszont, amikor először hallottam belülről durranást, megállt bennem az ütő. Aztán kiderült, csak az elhunyt pészmékere durrant. Az nem bírja a forróságot... Volt itt férfi, aki "bekezeléstől" "kikezelésig" végig nézte, fényképezte, kamerázta felesége hamvasztását, s mikor kezébe nyomták az urnát, nagyot sóhajtott: - Megnyugodtam... S megesett már olyan kegyeletsértés számba menő eset is, amikor elvált házaspár hamvasztatta el közös gyermekét, s mikor két urnában, pontosan kettéosztva megkapták hamvait, nem átallottak azon hajba kapni, melyiknek jár több...

Kovács László húsz éve ebben a foglalkozási ágban keresi a kenyerét. Hamvasztó, portás, szállító, éppen az, ami kell. - Ezt a munkát csak szívvel lélekkel lehet csinálni, jó csapatban, családiasan, tisztességesen. Itt nincs olyan, hogy munkaidő, ha szállítás van, akár éjjel is, becsülettel el kell végezni a munkát - mondja. - Aki ennyi halottat lát, gondol-e utolsó útjára? - kérdezem. - Azt szeretném, ha itt végezném be... - néz elérzékenyülve a kemencék felé. A tisztaság, a higiénia a halottkezelés valamennyi fázisában szigorú előírás, ugyanakkor rejt magában szakmaspecifikus veszélyeket mentális síkon: - Amikor a dolgozó beszélgetni kezd a halottal, villámgyorsan váltani kell, különben megzakkan. Egyébként munkatársaink halál vidám emberek, szeretnek mulatni. Munka után belefújunk a nullás lisztbe. Másképp ezt nem lehet csinálni... - mondja Fal Péter, akit zsigeri életigenlése, jó humora miatt inkább gondolna az ember hivatásos vőfélynek, semmint temetkezési vállalkozónak. Hullaszállító autó érkezik, belsejében optimális helykihasználással legalább húsz-harminc koporsó fér el. A kötelező adminisztráció után a szállítómunkások kiemelik a koporsót, s a kilencven holttestet befogadó hűtőkamrába viszik. - Addig is, amíg az elhunytak meg nem kapják a végső kezelést, mi korrektül tároljuk - nyitja és csukja a hatalmas hűtőszekrények ajtaját Pál úr, én meg inkább nézek félre, mint oda.

Méltányos kezelés szállításkor is megilleti az elhunytat. - Jött ide beszállító miniszoknyában, kirakott kirakattal, de csak egyszer, mert itt az elhunytaknak jogaik vannak... - és bár a kapcsolat jó üzleti kilátásokkal kecsegtetett, Fal Péter a morbid slendriánság miatt "leépítette". Fal Bence húsz éves, jó svádájú fiatalember, építészmérnok hallgató. Személyében biztosított a prosperáló temetkezési vállalkozás jövője. Bár beleszületett a szakmába, sőt már önállóan dolgozik, korát tekintve mégis furcsa, hogy ez lett választott hivatása. - Meglehet, azt gondolja a kívülálló, a mi munkánk borzalmas. Pedig megvan a szépsége. Mégpedig az, hogy láthatom az elhunyt hozzátartozóját megkönnyebbülni úgy, hogy ehhez szakértelmemmel, emberi hozzáállásommal én is hozzásegítettem - mondja. Idén március 13-án három magyar, fiatal hegymászó, Bordák Balázs, Hatala Levente és Szerémy Szabolcs az ausztriai Grossglocknerrel szemközti 2050 méter magas Hoffenstrasse hegycsúcsról 350 méter mélységbe zuhant. Mint utólag megállapították, mindhárman azonnal szörnyethaltak. Három, összesen húsz méter vastagságú lavinahullám temette be tetemüket, ezért a mentőalakulatok csak az olvadás kezdete után, április 9-én találták meg a szerencsétlenül járt alpinistákat. Végső búcsúra Bence szállította földi maradványaikat a ságvári hamvasztóba. - Először az osztrák hatóságokkal egyeztünk meg a halottak kiadásáról, majd a német határ menti Spitallba mentünk. Előírás szerint három, hermetikusan lezárható, fémbetétes koporsót vittünk, és kegyeleti megfontolásból három fakoporsót is. A kórházban átvettük az elhunytakat, és némi ügyintézés után idehoztuk. Hatala Levente tetemét Gyöngyösre szállítottuk tovább, ott temették el. Amikor a szülőkkel a megkönnyebbülés végett ittunk egy áldomást, Szerémy György úgy döntött, hogy a fia testét nem viszi Budapestre, hanem itt, mint ahogy Bordák Balázsét, mi hamvasszuk el. Előkészítettük tehát a két halott földi maradványait a búcsúztatóra. Szerémy Balázs és Hatala Levente hamvait szüleik hegyek fölött, magasról szórták szét. Ságváron sokáig emlékezetes marad a gyászszertartás.

- Kilencven éves embert "örömmel" hamvasztunk, de amikor ezeket a fiúkat kellett, bizony kicsordult mindannyiunk könnye... Nem lehet elfogadni az értelmetlen halált. Szívszorítóan iszonyatos a kemencébe kísérni halott kisgyereket a mackójával, a babájával... Vagy tudomásul venni annak a többgyerekes kínai családnak a halálát, amit a konkurens maffia intézett el... Vagy a karambolban szörnyethalt családét... Nem semmi, higgye el, amikor a kérges lelkűnek mondott halottszállítók végigbőgik az utat... És éppen ezért alapelvünk: az elhunyttal való bánásmóddal a hozzátartozót átsegíteni mélységes bánatán. Mi a túlélokért vagyunk, őket szeretjük. És az életet, még akkor is, ha véges... - ez Fal Péter ars poeticája.

Ma Magyarországon a halottak harminc százalékát hamvasztják. Egyelőre nyolc krematórium működik, számuk várhatóan rohamosan emelkedik. Nemcsak a temetkezési helyek drágulása, sokkal inkább a szemléletváltás okán is. A földbetemetés rituáléja, a gyászszertartás évezredes gyökerei miatt az európai kultúrkörben a hamvasztás nem felelt meg a vallási és tradicionális elvárásoknak. És azért sem, mert az égetés folyamatát mindeddig emberidegen, "jobb, ha nem látjuk" technikai folyamatként kezelték a gyászolók is, a hamvasztók is. Holott a tűz elemi misztériumában az élet lezárása meglehet, felemelőbb, mint a koporsóra zúduló földtömeg dübörgése; a sírgödörben elsüllyed, de lángoktól körülölelve beteljesül a lélektelen porhüvely végső metamorfózisa: "porból lettünk, porrá leszünk..."

---

Váczy András

E-moll

Ül Vera a szimfonikus zenekar hegedűszólamának második pultjában. Ősz szálakkal fodrozott dús fürtjei homlokát árnyékolják, fekete szeme fénye vesztett gyémánt. A kottára mered, a karmesterre, a szólistára. Nézi, de nem látja őket, inkább érzékeli, azt is alig. Mendelssohn e-moll hegeduversenyét játsszák. Ő a szólamát húsz év óta több százszor.
A kezdő ütemek után belép a szólista, átveszi a dallamot, és magánál tartja, át nem engedi a szót a zenekarnak. Vera félig leengedett vonóval, állával lazán tartva a hangszert valahová, a messzibe gondol.

Allegro molto appassionato

- Zongorázzon! - jelenti ki anya.
- Jó - biccent apa.
- Amit akar. - pendül csendesen nagyi.
Ő meg csak süpped a fotelban, félhomály nyeli. Nem gondol semmire. Hat éves.
Szemüveges, ruganyos léptű, határozott nő jön, zongorához ülteti, háromlábú székre. Levegőben kalimpál Vera lába. Súlyosan nehezül elé, fölé a fekete monstrum, billentyűi hidegen csillognak. Felnéz. A zongora tetején félig nyitott hegedűtok, türkiz kék bársonyában melegbarna test. Egy hegedű. Verát elragadja a látvány.
- Azt szeretném.

Andante

Iszonyú idők.
Először üres húrokon húzgálja a vonót. Rémes, amit a lószőr ki bír csikarni: karc, reccs, nyiszat. Anya csukott ajtó mögött migrénesen, füldugósan az ágyon. Apát alig látni, jön csak, és máris megy. Egyedül nagyi ül békésen. Kötöget és mosolyog, pedig nem süket.
Aztán órákon át skálázás különbözo fekvésekben, először pizzigátóban, aztán vonóval. Akkor már a házból is többen feljönnek:
- Inkább trombitáljon ez a gyerek.
Évek telnek el, mikor végre, mint tavasszal a fáradtam hazatérő énekesmadár halk, bátortalan, de tisztán szárnyaló hangja, dallam szól a hegedűből. a tanárnő pengeszája mosolyra húzódik. Vera boldog, de jó, hogy ellazulhat, hogy csuklóját elengedheti, hogy hegedűjét billegtetheti.
Sutty! csípőset kap kezére:
- Szépen tartani!
Napi hat-hét óra gyakorlás, vibrátó, glissandó, kettős fogás. Kitűnő szolfézsból és összhangzattanból, jeles zeneirodalomból, szólót játszik az iskolazenekarban. Micsoda ünnep! Nyolc év után anyu sugárzik, apu kihúzza magát, nagyi szeme könnyes. Anyu vágja fel a tortát:
- Felvettek a konzervatóriumba Veronika, mi mindent megteszünk. De rajtad áll! Már látom, pár év és kivonulsz, mint egy hercegnő, a karmester kezet csókol, ott állsz a zenekar előtt a fényben, mintha csak te lennél egyedül. Játszod az e-mollt. Vastaps, orült ováció. Sztár vagy! Világhírű művész!
Harmadik végén, vizsgaelőadáson kék szemű, szőke fiú gratulál Verának. Karcsi. Csellista. Nagyzenekarban játszik. Kész ember. Megdobban Vera szíve. Találkoznak, fagyiznak, moziba járnak, bolondoznak, ücsörögnek a Duna-parton. És csókolódznak. Szereti! Feleségül megy hozzá, lesz két gyerekük. Három. Inkább négy, az már vonósnégyes.
- Erről ne is álmodozz! A te tehetségeddel? Gondolj a karrieredre. Nem pelenkamosásra tanítottunk! Csak nem képzeled? Erről többet egy szót se halljak!
Hullik a vakolat, ahogy anya becsapja az ajtót. Apa nem szól semmit. Nagyi néz le a földre.
Művész vagyok, nagy szólista leszek. Csajkovszkijt, Beethovent, Mozartot, Paganinit, Brahmsot játszom. És a Mendelssohn e-mollt! Én leszek nőben Menuhin, Ojsztrah, Jasha Heifetz. - ábrándozgat, és keményen gyakorol Vera. Anyu elégedetten hallgatja, kérkedik vele nyúlt arcú barátnői előtt. Apu a fejét vakarja. Nagyit eltemették. Karcsinak mennyasszonya van.

Allegro molto vivace

- Nem baj kislányom, egyelőre az utolsó pultban ülsz, de majd később. Egy ilyen neves szimfonikus zenekarban bárhol játszani érdem. Különben is, bejárhatod a világot. Az is valami. - vigasztalja apu. Anyu hallgat, vérig van sértve.
Vége a hegeduversenynek. Tapsözön. A szólista meghajol, arca örömlucskos. Kezet fog a karmesterrel, az első hegedűssel. Felállnak a tuttisták is, fel az egész zenekar.
- Vissza, vissza! - tombol a közönség.
Persze, vissza, vissza. jó ez így. kényelem, nyugalom, a többi meg kit érdekel? - húzza félre száját Vera. Leül, állára illeszti hegedűjét.
Évek óta külön él szüleitől. Leszokott ábrándjairól. Ez van, eddig vitte. Az utolsó pulttól a másodikig. Iszonyúan fájt, de túl van rajta, már az sem érdekli, hogy szólamvezető legyen. És a nagybőgős sem, pedig három éve kitartóan udvarolgat. Minek, amikor oda az álom. Sohasem lesz szólista. Keserű, mint az epe. Ősz szálak szaporodnak a hajában.

Ráadás

Valami történik. Tündérek, manók kergetőznek, érzelmes koboldok járják bűbájos táncukat. Soha nem érzett romantikus mesevilág tárul. A bőgőhang, igen, a nagybőgő hangja. milyen tisztán, milyen szívhez szólóan árad. Viszi, vezeti a hegedűjét, belekúszik, elvarázsolja, onnan visszaszáll a zenekarba, beleolvad a zenébe.
Széngyémánt szemében tűzsugár gyúl.
- Elbeszélgessünk egy kicsit? Ha nem siet, várjon meg - mosolyog a nagybőgősre. Mielőtt betenné türkizkék bársony tokjába, megsimogatja hegedujét Vera.
Harmóniában nyugszik az e-moll, op. 64.


Váczy András

---

Boszorkány történet



A jámbor kereskedo és a furfangos jósno


Történt egyszer a Buda vára alatt fekvo, de csillogó önteltségében magát egyre nagyszerubbnek képzelo Pest városában, hogy egy jámbor kereskedo gyanút fogott. Ez a kereskedo ebben a városban ritka kivételnek számított: becsületes volt. Talán ezért is tunt fel neki, hogy a sok jó kolbász és sonka egyre fogy a raktárból, az arany, amit kapnia kellene érte, csak csurran-cseppen.
Elment az alabárdosok új palotájába segítséget kérni. Az or be sem engedte, hogy jönne o ahhoz, hogy a fenséges kapitány és sok fényes ruhájú tiszt úr nyugalmát háborítsa. Sot, mi több, meg is fenyegette, hogy kopott, szürke szamarát, mely a csillogó palota elott várta becsületes gazdáját, elszállíttatja az Írottko-parkba, ahol aztán csak váltságdíj fejében kaphatja vissza.
Szegény kereskedo fejét búnak eresztve bandukolt haza. Nagy szomorúsága feltunt háza népének. Súgtak-búgtak, mi nyomhatja lelkét. Végül az egyik cserfes szolgálólány nem bírta tovább:
- Gazduram, ugyan miért ér földig az orra? - kérdezte. Csak tán nem házasságra akarja adni a fejét ?
- No, annyira még nem ment el a józan eszem! - tiltakozott a jámbor. - Az viszont nagyon jó lenne, ha valaki gyertyát gyújtana fejemben, mert nem találják egymást a gondolatok!
- No, gazduram, akkor Melitta.
- Hogy én? Hát nem tudod, hogy hívnak engem?
- Jaj, dehogyisnem! Nem gazduram a Melitta, hanem a jósno. Engem is o igazított el, amikor egy fránya felcser megkérte a kezem, meg is simogatott, aztán három hétig felém se nézett. Melitta rögtön megmondta, hogy csak az új házába kellettem volna cselédnek, s urambocsá' még az is kiderült, hogy jobban a férfiakon felejti szemeit.
- Na, mondjad, hol van ennek a Melittának a palotája!
- Nincs annak palotája gazduram, csak egy egyszeru, de tiszta háza van a teátrum mögött.
- Jól van leány, ha tud segíteni, téged is megjutalmazlak!
Elballagott hát a jámbor kereskedo a jósnohöz. Kikerekedett szemekkel bámult, mikor meglátta. Egy fogatlan vén szipirtyót várt, ehelyett egy fiatal, üde noszemélyt pillantott meg, akit a megfelelo helyeken megfelelo gömbölyuségekkel áldott meg a teremto. Hát még amikor megszólalt! Lágy hangja egyenesen a lelkében vert visszhangot.
- Üdvözöllek városunk egyetlen tisztességes kereskedoje! - dalolta fuvolahangján a jósno.
- Hogy lehet ez? Te ismersz engem? - lepodött meg a jámbor.
- Többet tudok rólad, mint gondolnád! Te egy jó ember vagy, aki még a szegény sorsú rokonaidat is magad mellé vetted, munkát és sok, szépen csengo aranyat adsz nekik.
- Mondd, te az istenekkel, vagy, kimondani sem merem, tán az ördöggel cimborálsz?
- Sem egyikkel, sem a másikkal. Te megérdemled, hogy elmondjam: rokonaid közül többen hozzám járnak, megtudakolni jövojüket. Sot, a baj okát is tudom, mely idehozott téged.
- Melitta, te magad vagy a csoda! - kerekedett el a kereskedo szeme. - Nosza, mondd gyorsan, ki az aki csengo aranyaim számát csalárd módon, ily mértékben megcsappantotta?
- Ha nem lennél ilyen jóhiszemu, magad is rájöhetnél. Gondold végig: szegény rokonaid közül, ki az aki mostanában feltunoen szép selyemruhákban jár. Ha az asztalodnál ül, legtöbbször fitymálja a te étkeidet. Éjszaka pedig mulatozás zaja hallatszik szobájából, nappal viszont karikás szemekkel panaszkodik a kemény derékaljra.
- Gabriella! Az unokahúgom! Szóról-szóra igaz, amit elmondtál róla. Dehát, hogyan csinálja?
- Majd megtudod ezt is. Elobb azonban el kell érnünk, hogy o maga ismerje be hálátlan tetteit. Hegyezd mostan füleidet, elmondom mit teszünk!
A kereskedo minden szót megjegyzett. Másnap este, vacsora után összehívta három legközelebbi rokonát, köztük Gabriellát is. Leültette oket a kandalló elotti nagy, kerek asztalhoz. Az öreg bútordarab furcsán festett: valaki fehér krétával az ABC betuit rótta rá, a szélein körbe-körbe. Középen egy felfordított porcelán csészealj trónolt, élesen elütve a mélybarna asztallaptól.
A három rokon nem tudta mire vélni a dolgot. Gabriella is csak akkor vált halottsápadttá, mikor meglátta a belépo Melittát. Hirtelen minden baja lett, fel, s alá járkált, mint egy mérgezett egér.
- Üdvözlöm körünkben Melittát! - szólalt meg a kereskedo. - Úgy határoztam, hogy ma este a szellemek segítségét kérjük az eltunt aranyak miatt. Üljétek körbe az asztalt!
- Én nem hiszek ezekben a dolgokban! - csattant fel Gabriella. - Nincs idom ilyen butaságokra.
- Ezek nem butaságok! - szólalt meg a lágy hangú Melitta. - Gyere, ülj le közénk, s ha akarod, bármikor felállhatsz!
Gabriella vállát vonogatva ült le. Melitta utasítására, rajta kívül, mindenki a középen lévo csészealjra tette a jobb kezét. Csend lett. A szobában csak a kandalló tüzének pattogása hallatszott. Melitta valami furcsa mély torokhangon szólalt meg:
- Szellem, tiszteld meg társaságunkat! Gyere közénk, segíts nekünk!
Pár pillanatig nem történt semmi, aztán a csészealj, rajtuk a kezekkel, megmoccant, s arrébb csúszott.
- Szellem, itt vagy?
A csészealj lassan elindult az I betu felé. Odaérve elkanyarodott, sorban csúszott a G. az E felé, majd megállapodott az N-nél. Az asztalnál ülok döbbenten meredtek egymásra, mindegyikük azt hitte, hogy a másik mozgatja a csészealjat, becsapva ezzel a többieket. De máris jött a következo kérdés:
- Szellem, itt van közöttünk, aki ellopja a kereskedo aranyait?
A porcelán végigjárta ugyanazt az utat.
- Szellem, tudod a nevét?
A sorrend ismét ugyanaz volt.
- Szellem, mondd meg a nevét!
Az asztalnál szinte tapintható lett a csend. Halk percenéssel elindult a csészealj. A négy kéz közül az egyik vadul reszketett, már-már rángatózott, de ennek ellenére mind közelebb csúszott a G betuhöz. Aztán a teljes csendben halkan surrogva, éles kanyart véve az A következett, rögtön utána a B. Ekkor Gabriella nem bírta tovább. Sikoltva ugrott fel:
- Nem, nem igaz! Nem én voltam! Nem, nem, nem...
A többiek döbbenten bámultak rá.
- Gabriella! Van ennek értelme? - szólalt meg Melitta azon a lágy, de mégis hátborzongató hangon.
A lány ekkor üvölto zokogásban tört ki, szavait alig lehetett érteni:
- Igen, én is jól akartam élni! Én is szerettem volna gazdag lenni! Nekem is jár a jó....
A zokogás lassan sírássá csendesedett.
- Bocsássatok meg, bocsássatok meg...! - ismételgette.
- Megbocsátunk, de csak akkor leszel újra a pénztárnokom, ha kemény munkával és tisztességes életmóddal bebizonyítod, hogy méltó vagy a bizalmamra. - hangzott a kereskedo válasza.
Búcsúzáskor a jámbor teremtés nem gyozött hálálkodni.
- Köszönöm, ezerszer köszönöm. Csak tudnám, hogy csináltad. Vagy mégis a túlvilági hatalmakkal cimborálsz?
- Te, hitbuzgó! Ne félj, nincs semmi közöm az ördögökhöz. Tudod mi mozgatta a csészealjat? A lány. S tudod mi vezette a lány kezét? A saját lelkiismerete...

Ajánljuk ezt a történetet mindazoknak, akik más aranyát, más jószágát dézsmálják, mert lehet, hogy erszényük duzzadtabbá válik, de lelki békéjüket mindörökre elveszíthetik. Életük, így, immár a hiénák és sakálok életénél is alávalóbb lesz...

Cím: 1136 Bp. Balzac u. 27.

Bejelentkezés előzetesen, telefonon:

(+36-1-) 330-7393

+36-20/9225292

Időpont: munkanapokon, 8 - 16 óra között, kerek órákra, általában 10 napra előre.

Ha bármilyen kérdésed van, írj nekem:

melitta@ahol.com
copyright 2008 Gil Bt.